Gondolatok az európai posztszocialista örökségről és a szabad média jelentősségéről a Rammstein Radio című számának kapcsán.
Bár a mai média által túlságosan is átszőtt társadalomban nem tűnhet úgy, de mégis égető szükség van a szabad és független médiumokra, valamint a médiafogyasztási szokásaink privát mivoltának megőrzésére. A Rammstein klippje ennek és a közép-kelet európai népek közös társadalmi örökségének állít emléket.
Szerencsésnek mondhatom magamat, mert a Rammstein az elmúlt öt évben zsinórban rendezett maratoni turnésorozatának legutolsó két évében személyesen is ott lehettem egy-egy koncerten. 2023-ban Budapesten, 2024-ben pedig Koppenhágában élhettem át a zenekar által szinpadra varázsolt komplex audió-vizuális performanszt. Az 1994-ben alapított zenekar komplett karrierje botrányoktól hangos, így hát nem csoda, hogy szélsőséges reakciókat váltanak ki a közönségből. Nem igen találkoztam még sem élőben sem online, olyan emberrel, aki a Rammsteint kicsit kedveli, vagy kicsit ódzkodik tőle. Általában elvetemült rajongókkal, vagy éppen ellenkezőleg, habzó szájú “hater”-ekkel lehet csak összefutni akár élőben, akár online. A banda tehát megosztó jelenség a zeneipar gyorsan változó palettáján, ám ez a részükről teljes tudatos, a tartalmi alapkoncepció részét képező állapot. A metál és a rock műfaji határain lavírozó együttes – akiket hivatalosan a Neue Deutsche Härte zsánerbe szoktak besorolni – rendszeresen és tudatosan áll bele társadalmilag megosztó témákba és tálalja őket egy még gyakran a témánál is megosztóbb, megbotránkoztató módon. Ezt lehet szeretni, vagy éppen nem szeretni, ám egy biztos, az általuk felvetett témák relevanciája tagadhatatlan. Így van ez a Radio című számukkal is, amely a 2019-es – a rajongók körében csak “Gyufa” néven emlegetett – névtelen albumukon jelent meg.
A szám és nagyobb távlatban a zenekar belső motivációinak megértéséhez szükségeltetik némi történelmi ismeret a banda keletkezéséről. A zenekar gyökerei méllyen a Német Demokratikus Köztársaság – NDK vagy németül DDR – kultúrális és társadalmi struktúráiban gyökereznek. A 2015-ben megjelent zenekar-biográfiájukban a bandatagok maguk is kijelentik, hogy az NDK nélkül nem létezne a Rammstein, hiszen az NDK-s punk zenei szcéna és az azon belüli hálózatok révén ismerték meg egymát a kivétel nélkül keletnémet származású zenészek. Ám az NDK valami sokkal többet is adott a zenekarnak az ismeretségi hálón kívül. Valamit, amit leegyszerűsítve talán posztszocialista szellemi örökségnek lehet hívni, valamit amit az egész európai keleti blokk megkapott és magában hordoz mind a mai napig. Ezt a keserű és traumákkal átszőtt örökséget talán senki más nem tudta annyira megérteni, feldolgozni és kifejezésre juttatni, mint a Rammstein.
De mire is gondolok, mikor erről a közös európai posztszovjet örökségről írok? Nos tágabb értelemben az egész XX. századot értem alatta, amely lidércnyomásként söpört végig egész Európán és annak is méginkább a közép-keleti régióin. Szinte nincs ezeken a vidékeken olyan család, ahol ne halmozódnának a rémesebbnél-rémesebb történetek. Itt él az emlékeimben, ahogy ifjú koromban édesapám elmesélte, hogyan látták nagyszülei a saját szemükkel, ahogy a “vörösök” végmentek a falun, s akit ellenségesnek találtak felakasztottak. Pár hónapa rá megérkeztek a “fehérek” s bosszuból szintén felakaszottak párat az általuk ellenségnek ítéltek közül. Szintén itt motoszkál a tudatomban a gondolat, ahogy anyai nagyanyám reszkető hangon meséli, hogyan akarták elvinni az apját ‘56 környékén. Látom szemeim előtt, ahogy az apai dédnagyapám átviszi a villamost a hídon, majd nem sokkal mögötte robbantják fel azt németek, később pedig az oroszok akarják kivégezni, mert a vezetői egyenruháját katonai uniformisnak nézik. De hogy egy közelebbi eseményt mondjak, bevillan a fejembe a történet, ahogy édesapám sorkatonaként őrzi a vasfüggönynek csúfolt határkerítést, ahogy hajnali szirénák zajára ébred, mikor szökött NDK-sok elfogására vezénylik ki, s hogyan kell kivágnia magát feletteseinél, amikor azok arra utasítják, lőjön a magukat megvédeni nem képes szökevényekre, s ő valamely megmagyarázhatatlan okból egyet sem talál el közüllük.
Röviden összefoglalva, a XX. század a Kelet-Közép Európában élők számára egyet jelentett a véres kezű, autoriter rendszerek váltógazdaságával és két szörnyűséges háborúval. A szűnni nem akaró tragédiák sorozatára végül negyven évnyi szovjet elnyomás tette fel a dicstelen töviskoronát. Az itt élő társadalmak pedig kénytelenek voltak berendezkedni a hosszú elnyomás évtizedeire, hiszen kitörési próbálkozásaikat egészen a rendszerváltásig kivétel nélkül letörték és megtorolták. Ebben az éterben szocializálódott a Rammstein összes tagja és ennek a milliőnek az összes dühét és elnyomott indulatát szívták magukba egészen a berlini fal leomlásáig, a Radio című számukban pedig ezt a frusztrációt öntötték lírai formába. Nem lehet nem párhuzamot vonni a klipp-ben acélbetétes bakancsaikban döngő léptekkel menetelő militáns csapatok és a XX. század bármely erőszakszervezete között. Gestapo, SS, Stasi, hogy csak a német analógiákat említsük. Mind abból a célból lettek létrehozva, hogy a hatalom általi lehető legmagasbb szintű kontrollt gyakorolják a társadalmakra. S mi maradt az egyszerű embernek, akkor, amikor a szólásszabadságát páros lábbal tiporták? A gondolat szabadsága, s a magánélet, az otthon zárt ajtók mögötti védelme. No meg a nehezen ugyan, de elérhető szabad média. Szamizdat irodalmat olvasni, s terjeszteni nem volt egy életbiztosítás, bármikor megtalálhatták az embernél. Ám a XX. század csodája, a rádiójel jön és megy, eltűnik az éterben, s mindig csak a sugárzás pillanatában létezik, se előtte, se utánna. Megfoghatatlan és bebizonyíthatatlan a léte, ugyan ki tudnán lenyomozni, ha csak nem lakik a szomszédban egy rosszakaró, esetleg egy besúgó. Emlékszem, ahogy édesapám meséli, hogyan hallgatta titokban a nagyapja a Szabad Európa rádiót és hogyan várta nap mint nap a híreket. Nem vélelen, hogy a titkosszolgálatok a XX. század második felétől kifejezetten a magánéletbe való minnél hatékonyabb befurakodást tekintik egyik legfőbb feladatuknak, ahogy erről a klipp is tanuskodik, amikor kisgyermek módjára kulcslyukakon át leselkedő rendőröket ábrázol. A kitaszítottságnak, kívülállóságnak és keretek közé szorítottságnak ezt a folytogató érzését tökéletesen adják át a Lindemann által mesterien megírt versbetét szerű szövegsorok. A frontember már sokszor bizonyította, hogy mesterien használja a német nyelvet és ennél a számnál sincs ez másképp. A játékos szöveget pedig a Rammsteintól megszokott ütős zene kompenzálja, amibe a zenekar későbbi lemezeihez híven előszeretettel kevernek némi szintetizátoros hangzást is. Bár a klipp a Rammsteintól megszokott módon előszeretettel él groteszk, szinte már karikatúrába hajló, börleszk jelenetekkel, ezek mégsem tompítják annak mondanivalóját, sőt ellenkezőleg. Ha az ember mögéje gondol a kikrakikírozott jeleneteknek és figyelmesen hallgatja a szöveget pillanatok alatt ráeszmél, milyen közegben is élték emberek tömegei az életüket a XX. század árnyékos oldalán.
A mi nemzedékünk számára kifejezetten komoly erőfeszítés megérteni ezt az ingerszegény miliőt, ahol a média olyan szűk terekbe volt beszorítva, hogy értesülni az objektív hírekről szinte alig lehet. Pedig ez volt a minket felnevelő nemzedékek sorsa, s bár mi már nem kellett, hogy megérjük ezt a kort, mégis mi is ezeknek az autoriter rendszereknek az örökségén nevelkedtünk. Egy jogi témájú interjúban hallottam egyszer, hogy a rendszerváltás utáni rendvédelmi intézményekben még hosszú évekig érezhetően tovább élt a Kádár-rendszer levegője. Nos azt hiszem, ez a közoktatás intézményeiről is elmondható. A gyermekkoromban a szabad gondolkodásomért kapott retorziók általi traumáim feldolgozásában az segített a legtöbbet, hogy megértettem, a tanári autokrácia és a gyakorta poroszos nevelés nem a semmiből fakadt. A Y és Z generáció nevelési módszertanában meghatározó szerepet játszott a minket felnevelő nemzedékek szocializációja, az autokratikus világrend, amelyben ők felnőttek. Ilyen módon a rendszer és a XX. század tovább élt és él a mai napig az azt elszenvedők és általa megnyomorítottak, valamint leszármazottaik lelkében, mindaddig, míg generációról-generációra el nem kopik, s ki nem vész végül teljesen. Ez a hatás az, amit európai posztszocialista örökségnek nevezek. Ez az, ami megborzongat, amikor ezt a dalt hallom, melynek hatására az összes megélt és a génjeimben örökölt emlékem feltör belőlem. Ennek hatására történt meg velem, hogy a budapesti koncerten - a dal egyértelmű csúcspontján – extatikus állapotban, szinte önkívületben ordítottam együtt Lindemann-nal, hogy “Keine Grenzen, keine Zäune” (nincsenek határok, nincsenek kerítések). Talán sosem ordítottam ilyen erővel életemben. Benne volt abban az üvöltésben minden, az őseim által elszenvedett XX. század, cikázó gondolatok szüleimről, akik a fiatalkorukat a vasfüggöny árnyékában élték le, s a saját fiatalkori igazságérzetemet ért – az elődök traumájához képest eltörpülő – sérelmek, egyszóval az egész posztszovjet örökségünk.
Mellesleg pont ez az örökség az, ami minket olyan sokszor eltávolítt szerencsésebb sorsú nyugati szomszédainktól. Osztrák kollégáimnak - akik szintén Rammstein kedvelők - ecseteltem egyszer, hogy miért is a Radio az egyik kedvenc számom, mire ők csodálkozva néztek rám, hogy bár zeneileg nem rossz szám – mi az hogy nem rossz, fenomenális.. –, de vannak a bandának ennél jobb számai is. El kellett nekik magyaráznom, hogy is mentek a dolgok tőlük keletre a média szabadsággal. Megdöbbentő felismerés, mennyire nem tudjuk mink is van, ha az mindig is a birtokunkban volt, ha sosem kellett kűzdenünk érte, ha az őseink kűzdelmei olyan messzinek tűnnek, hogy már nem is ismerjük őket. Az elnyomásról tanúskodó aspektus mellett a dal másik fontos erénye, pont ebben rejlik. Felhívja a figyelmünket, mekkora kincs is a szabad média, s milyen nehezen volt csak hozzáférhető a korábbi generációk számára. A klipp vége felé a zenekar tagjai a rohamcsapatok számára érinthetetlenné vállnak, hiszen lényük inmár nem pusztán fizikai. A kultúra, amelyet sugároznak az éterben lebeg, ott van minden otthonban, a gondolat elültetett csírája, a szellemi szabadság nem zárható fizikai keretek közé. Egyelőre legalább is így van, s bizom benne, sosem jön el az a kor, ahol már az emberi tudat is elemzésre váró adathalmazzá silányul.
További intő jel a jelenkor nemzedékeinek a rádió, mint eszköz szimbólikus parnasszusra emelése. Technológiailag egy rádió bár jóval egyszerűbben működik egy lapos TV-nél, vagy az internetnél, ellenben műszaki tulajdonságainak köszönhetően hallgatása sokkal nehezebben lenyomozható, mint az online böngészés, melynek kis túlzással minden pillanata archiválásra és analizálásra kerül. A technológiai óriáscégek ma jó eséllyel több adattal rendelkeznek a társadalmakról, mint az összes a XX. században tevékenykedő hírszerző ügynökség együttesen rendelkezett. Égbe kiáltó figyelmeztetés ez számunkra, hogy ne higgyük azt, a szabad média önmagától járó alapjog. Az álhírek, manipulált médiumok és tömeges megfigyelések korában az elnyomás úgy is kiépülhet, hogy mi azt hisszük, a szabad sajtót fogyasztjuk. A technológiai fejlődés és az internet kora bár az információ áramlás egy soha nem látott szabadságát hozta magával, téved, aki azt hiszi, hogy ez a médium nem szorítható korlátok közé. Itt a szabad világban talán nem szembesülünk vele, de nálunk kevésbé szerencsés országokban - például Kínában vagy Oroszországban - az internet már most kő kemény cenzúra alatt áll, mi több államilag működtetett hálózatok dolgoznak állhírek és propaganda anyagok napi szintű, tömeges terjesztésén. Ha pedig azt hinnénk, hogy ezek a dolgok minket nem érintenek, javaslom mindenkinek ajánlottan kötelező “olvasmányként” az Edward Snowden életéről készült filmeket vagy dokumentumfilmeket, melyekben lerántják a leplet az amerikai hírszerzés globális, a magánélet legmélyebb rétegeit is érintő hírszerzési tevékenységéről. Ha azt hisszük az internet korában a média már nem megregulázható, nagyot tévedünk. Éppen ezért értékelnünk kell mindazt, amit a vérzivataros XX. században eleink kiharcoltak számunkra, s egy lépéssel sem szabad hátrébb lépni megszerzett jogainktól. Az okunk erre nagyon is egyszerű, itt él még velünk a már annyit emlegetett XX. századi szellemi örökség, a génjeinkbe van írva, az őseink megélésein alapszik. A Rammstein pedig gondoskodik róla, hogy ez az örökség még sokáig velünk is maradjon.
