Ifjúkorom óta szerelmese vagyok Szabó István filmjeinek. Gimnazistaként kialakult filmrajongásom egyik leginkább tetten érhető következménye az volt, hogy rendszeres vasárnapi programmá tettem családomban egy-egy Szabó-film megtekintését. Ezek szinte kivétel nélkül akkora hatást tettek rám, hogy emléküktől szabadulni azóta sem tudok, s akárhányszor látom őket, mindig újra és újra megszólítják a bennem szunnyadó, műszaki pályára lépett (tévedt?) történészt.

Mindegy, hogy a korai, önéletrajzi ihletésű, új hullámos szkeccsekre (Apa; Álmodozások kora; Szerelmesfilm), a világhírt hozó második „nagy” trilógiára (Mephisto; Redl ezredes; Hanussen), vagy az ezredforduló környékén készült nagy költségvetésű nemzetközi koprodukciókra (A napfény íze; Szembesítés) gondolok, Szabó filmjei számomra mindig egyet jelentettek a vásznon megelevenedő történelemmel. Na de nem ám abban a grandiózus, ám sokszor felszínes hollywoodi tablófilmes értelemben, amelyen jómagam is felnőttem a 2000-es években. Szabó filmjeinek fókuszát sohasem a lélegzetelállítóan izgalmassá és látványossá fokozott események, hanem az egyének, a kis egzisztenciák sorsának alakulása adta. Fájóan hiányzó látásmód ez a mai fősodratú filmek világában és egyben egy olyan filmes nyelvezet, amihez egyre kevésbé van kulcsunk, ahogy lassan elfelejtjük, hogyan kell néhány órát, egy nyugodt délutánt rászánni arra, hogy elmerüljünk egy film világában és a szereplők lelkében. Szabó ugyanis elképesztő finomsággal tudott belelátni a XX. századot ebben a régióban megélő emberek magánéletének legintimebb pillanataiba, és kivételes arányérzékkel volt képes megmutatni azt, hogyan furakszik be a történelem és az azt alakító politika a hétköznapi emberek életébe. Mindegy, merre jár a kamera, akár egy jómódú gyáros család hatalmas étkezőjében a Monarchia idején, vagy egy „szerelmes pár” külvárosi lakásán Budapest ostroma alatt, esetleg egy náci bűnösöket felkutató amerikai tiszt irodájában a rommá bombázott Berlinben, folyton olyan érzésünk támad, hogy a Koltai Lajos által megfestett félhomályos szobabelsők sarkában ott áll egy üres szék. Benne egy láthatatlan szellem, a történelem kegyetlen démona gubbaszt. Árgus szemekkel fürkészi az egyszerű emberek életét, befurakszik a mindennapjaikba, követi őket még a hálószobájukba is, s csak a megfelelő pillanatra vár, hogy hőseinket – kik talán éppen kezdik remélni, hogy jobbra fordul az életük – hirtelen jött forgószél módjára elragadja.

Szabó István Közép-Európája egy olyan világ, ahol az emberi lét legnagyobb tragédiája az, hogy nem tudja magát függetleníteni a történelem és a politika viharaitól. Aki oldalt választ, egy darabig talán biztos helyen érezheti magát, ám pont mire otthonosan érezné magát az éppen berendezkedő rendszerben, már jön is az aktuális ellenrendszer, s aki addig a csúcson volt, most bujdosni, vagy – ha van annyi szerencséje, és/vagy gátlástalansága – önmagát átmenteni kényszerül. De ugyanígy jár az is, aki próbál távolságot tartani az aktuális hatalomtól. Mindegy ugyanis, hogy milyen eszmerendszer rendezkedik be éppen, a kívülállást egyik sem tűri, sőt sokszor még az ellenállásnál is jobban bünteti. Így az egyszerű ember nem tehet mást: a túlélése érdekében aprócska alkukat köt, erkölcseiből mindig visszább és visszább vesz. Egészen addig alkalmazkodik, míg személyiségéből, elveiből semmi sem marad, csak egy, a túlélésre berendezkedett, elszemélytelenedett egyén. „Életünk nem más, mint a vízen úszó csónak bizonytalansága” – hangzik el A napfény íze című filmben.

Számomra Szabó életművének legfontosabb tanulsága, hogy a közép-európai történelem nem más, mint rendszervált(oz)ások végeláthatatlan egymásutánja. Az időtartamok persze változnak: százharminchárom nap, nyolc év, tizenhat év, huszonöt év, negyven év, néha pár évnyi zavaros átmenet. A recept viszont mindig ugyanaz. Az új rendszer mindent megtesz a kizárólagos hatalom megszilárdításának érdekében. Fokozatosan leuralja és átveszi az intézményeket, a gazdaságot, a kultúrát, a médiát és a közbeszédet. Miközben igyekszik mindent felzabálni, amit lehet, szemet vet a hétköznapi emberek életére, gondolataira, álmaira, legtitkosabb vágyaira is. Hosszú éveken át apró cseppekben, patikamérlegen kimért dózisokban mérgezi az emberek lelkét, saját ideológiáját kezdetben halkan, majd egyre hangosabban súgja a fülükbe, míg végül gondolataik helyére a sajátjait ülteti. A maga igazát megrendíthetetlenül és gátlásokat nem ismerve hirdeti, elődeit és ellenfeleit pedig oly izzó módon gyűlöli, hogy ezzel nem hagy más lehetőséget – saját magát illetően – utódainak sem. Az ilyen rendszerek természetéből fakad, hogy bár vannak kevesek, akik pillanatnyi – de annál nagyobb – győztesei lehetnek a tombolásának, hosszú távon a többség mindig rajta veszt.

Szabó életművének apró filmes mozaikjaiból összeálló kép bizonysága szerint a közép-európai ember életének tragédiája, hogy itt a történelem sohasem képes visszatérni nyugodt medrébe, s így nem tud elindulni egy hosszú, évtizedeken átívelő lecsengési folyamat. Ennek hiányában sosem áll be nyugalmi helyzetébe a plurális demokrácia, más régiókkal ellentétben nem alakul ki a konszolidálódott eszmék és pártok békés váltógazdasága, ezek hiányában pedig nincs remény széles körű társadalmi jólétre és békére sem. Szabó István objektívjén keresztül nézve számomra a rendszervált(oz)ások legnagyobb tanulsága, hogy ha nem kényszerítjük vissza a történelmet és az azt alakító politikát egy nyugodt mederbe, ha a győztes nemcsak igazságot szolgáltat, de éveken át gúnyos tort ül a vesztesen, ha mi, egyszerű emberek nem tudunk magunkkal megbékélni és mások más gondolkodását elfogadni – annak teret adni –, akkor a rendszervált(oz)ások mulandók, a béke és nyugalom látszólagos jelenségek, a jobb és boldogabb élet csak röpke ábrándok maradnak.

Források

Az írásomhoz az inspirációt Balázsy István “A napfény íze (1999)” című Szabó István film kapcsán a Régen minden jobb volt oldalán megjelent írása szolgáltatta.

Képek:

• Találkozásom Szabó Istvánnal 2020-ban a “Zárójelentés” című film vetítésén a Kultik Sopron - Elit moziban.
• A nagyon aktuális “Szembesítés (2001)” című film posztere.

Több, mint tíz éve már, hogy gimnazistaként először láttam Michael Mann - A bennfentes című filmjét. Filmrajongó pályafutásom - bár alig pár éves volt csak akkoriban - de az említett film megtekintésekor már a hátam mögött tudhattam a Mann életmű ikonikus filmjeit. Hatalmas rajongója voltam Az utolsó Mohikánnak, a Collateralnak és a Mann “Magnum Opusaként” számon tartott Szemtöl szembennek. Emlékeim azóta jócskán megkoptak, mert A bennfentesből csak annyira emlékeztem, hogy ugyan már akkor is tetszett, a többi Mann filmhez képest némileg vontatottnak és kevésbé izgalmasnak éreztem. Hiába, ifjú gimnazista énem pörgésre vágyott. Azt várta, hogy újra hallhatja az M16-os gépfegyverek fülsiketitö zúgását a Szemtöl szembenböl, hogy Tom Cruise ismét hideg profizmussal kinyírjon egy rakás rosszfiút a “Ready, Steady, Go” ritmusaira, ahogy tette azt a Collateralban, vagy hogy Daniel-Day Lewis tomahawkkal tegyen rendet a lesböl támadó huron indánok között, mint Az utolsó Mohikán Sólyomszemje. Fiatal voltam még hozzá, hogy befogadjam azt a fizikai erőszaknál is brutálisabb drámát, amit Mann a vászonra festett. Kicsivel több, mint tíz évvel viszont pörölycsapásként súlytott le rám a mester mozija.

A modern emberi lét drámája:

Az ezredfordulón Michael Mann nem kevesebbre vállalkozott, minthogy megfilmesíti, hogyan omlik össze az XX. századi végi amerikai álom, a tanult, jól szituált, keményen dolgozó, sikeres karriert befutó, vállalati dolgozó mítosza, aki ha elég keményen odateszi magát és elég profitot termel a cégnek, akkor vállalati alelnökké nevezik ki, hitelre hatalmas kertesházat vásárol és méregdrága német importautóval viheti iskolába a két gyermekét, akiknek színvonalas oktatást és szép jövöt biztosít. Mindenzt pedig azért engedheti meg, mert lojális és elkötelezett dolgozója, annak a “nagy családnak”, amit a “Vállalatnak” hívnak.
A bennfentes kérlelhetetlen őszinteséggel oszlat el minden illúziót azzal kapcsolatban, hogy ez az álomkép bármilyen viszonyban is állhat a realitással. A valóságban a dolgozóira “nagy családként” tekintő óriáscég abban a pillanatban fordít hátat akár a legmagasabb polcon ülő dolgozóknak is, mihelyt azok ezer százalékos hűsége és elkötelezettsége csak egy hangyányit is meginog.
99-ben valószínűleg letaglózó hír lehetett, hogy a dohánygyárak tudatosan teszik függővé az ügyfeleiket és hogy szemrebbenés nélkül kevernek karcinogén anyagokat a termékeikbe, ha ettől növekszik az eladások száma. Ma már ez nem kifejezetten meglepö, ellenben az, hogy meddig voltak képesek elmenni, hogy elhallgatassák egy egykori csúcsalkalmazottjukat még a mából nézve is elbrozasztó. Mann pedig éles szemmel látta meg a magánéleti horrort ebben a történetben. Az egzisztenciájával, a tulajdon és családja életével bármikor sakkban tartható csúcsalkalmazott története intő jel felénk, hétköznapi kis hangyák felé, hogy a jogászokra és vállalati ügyvédekre, image kampányokra, lobbistákra vagy éppen szakszervezet ellenes konzultációkra dollár százmilliókat költő vállalatok micsoda korlátlan hatalommal rendelkeznek nem csak egyének, de a sajtó, az önkormányzatok, kormányzati szervek, sőt egész államok felett.
Ez a helyzet azóta sem változott, sőt csak tovább romlott. A big tech cégek és a big data korában, ahol óriásvállalatok országok és törvények felett állónak képzelik magukat és bármely titkosszolgálatnál többet tudnak saját ügyfeleikről, úgy érzik, bárkivel, bármit megtehetnek. Szolgáltatásokat törölnek egyik napról a másikra, egyoldalúan szerződéseket módosítanak, a közvéleményt manipulálják, közkincsnek számító, védettséget élvezö területeket privatizálnak és ha kell magánbíróságokon még szuverén országokat is hajlandók beperelni. A bennfentes egy égre rajzolt felkiáltójel ezeknek a vállalatoknak a bolygót leguraló, az egyéni egzisztenciát és szabadságjogokat páros lábbal taposó müködése ellen.

A szabad és független sajtó utolsó segélykiáltásai

S ugyan ki volna olyan naiv, hogy azt gondolja, hogy ezek a vállalatok, ha már az állami szervek és a törvényhozás felett ekkora befolyással rendelkeznek, akkor majd pont a sajtóra nem vetnek szemet. Mann filmje nem kevesebbet állít, minthogy a nyugati, transzatlanti demokráciák utolsó védőbástyája, a szabad és független sajtó folyamatos ostrom alatt áll. A hírgyártás a 90-es évek végére végképp ugyanolyan profitorientált iparággá változott, mint bármi más ezen a bolygón. A részvénytársaságként üzemelő médiabirodalmak nem többek, mint egy szűk elit - a főrészvényesek - magánvagyonának elemei, amelyeket gazdasági vagy politikai érdektől vezérelve hangolhatnak át olyanra, amilyenre csak akarnak. Az objektivitás látszatát fenntartva kedvükre manipulálhatják a közvéleményt és rángathatják zsinóron a gazdasági élet vagy éppen a politika szereplőit.
Mann krédójája szerint egy ilyen világban az objektív újságírás és a hiteles tömegtájékoztatás utolsó őrzői a Pacino által játszott Lowell Bergman féle kérlelhetetlen újságírók, akik megalkuvást nem türve, mindig az igazságot keresik. Akik szinte vallásosan hisznek abban, hogy nekik mindennapi kötelességük az emberek objektív tájékoztatása, mégoedig azért, mert magukra a közintézményekbe vetett bizalom őrzőiként tekintenek. Azt hiszem nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a film ebben az aspektusban is jócskán a jövőbe látott.
Manapság majdnem minden hónapban szembejön az emberrel egy felmérés, hogy a nyugati társadalmakban milyen elképesztő sebességgel csökken az állampolgárok bizalma a hagyományos médiumokban. Pont a filmben ábrázolthoz hasonló gazdasági és politikai médiamanipulációk okán ma már nézők milliói fordulnak el egyik vagy másik, de sok esetben az összes hagyományos médiumtól. Figyelmük homlokterébe pedig olyan a közösségi médiában szárba szökkent világmagyarázók kerülnek, akiknek hitelessége még a hagyományos sajtóénál is kevésbé ellenőrizhető. A hagyományos médiumok korábbi nagy értékére - hogy az információt gondos munka eredményeként, egy komoly szakmai stáb által megrostálva kapták - ma már éppen a bizalmatlanság legnagyobb forrását képezi, pont a korábbi visszaélések és manipulációk okán.
Talán nem túlzó pesszimizmus a részémről, hogy nem sok jót tartogat számunkra egy olyan világ, ahol a hír, nem hír és az igazság, nem igazság többé. Az igazán rémisztő, hogy ez a folyamat már az ezredfordulón is előre látható volt, de úgy tűnik Michael Mann hiába festett fel finom, de kontrasztos ecsetvonásokkal felkiáltójeleket az égre nem vettük észre. De talán még mindig nincs késö felébredni.

Egy filmnyelv, amit ma már nem értünk

Ha már ecsetvonások. Nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy Mann 90-es évekbeli alkotótársa és állandó operatőre Dante Spinotti micsoda pazar munkát végzett ezen a filmen. Spinotti a Szemtől szembenben már bebizonyította, hogy az éjszakai jelenetek, valamint a hidegkék külterek és meleg szobabelsők váltakozásának koronázatlan királya. De az, az intimitás, amit ebben a filmben a vászonra álmodott, valami elképesztő. Jól érezte meg, hogy ez a film, nem az utcai tüzharcjelenetek, erdei rajtaütések és élet-halálra vívott párbajok mozija lesz, hanem egy olyan egzisztenciális és emberi drámáé, ahol nem a min, hanem a hogyanon van a hangsúly. Egy-két virtuóz nagytotált és széles beállítást leszámítva, szinte csak szuperközelikkel dolgozik, kamerájával a színészek arcába, jobban mondva a szereplők lelkébe mászik. Sokszor egy-egy jeleneten belül váltogatja az elképesztőbbnél elképesztőbb beállításokat és világításokat, sejtelmes félhomályba vagy éppen teljes ellenfénybe burkolva a színészeket. A mai gyakran kilúgozott, halálosan unalmasan bevilágított és fényelt filmek világában, elkápráztató egy ennyire finoman és érzékenyen, a téma ilyen mély megértésével fényképezett filmet látni.
A színészi játékról is csak hasonló szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. A bennfentes egy letűnt kor gyermeke, egy olyan mozi, amire ma már szinte kizárt, hogy ekkora sztárokat lehessen szerződtetni, mint akkoriban Al Pacino és Russell Crowe. Az ezredforduló környéke talán az utolsó kegyelmi pillanat volt, ahol a látványfilmek előretörése még nem volt olyan mértékű, hogy teljesen kiszorítsák azt a klasszikus filmes iskolát a fősodratú filmek világából, miszerint a film tulajdonképpen egy rögzített színházi előadás - csak éppen finomabb manírrokkal - ahol a fókusz az alakításokon és a személyes drámán, nem pedig a pergő történéseken van.

A Gladiátor zajos sikerei és a világhírnév előtti, akkoriban viszonylag ismeretlen Russell Crowe élete egyik legkomplexebb alakítását hozza Dr. Jeffrey Wigand szerepében. A szellemi óriás és a tudomány iránt lelkesedő tudós karaktere, akit a nagyvállalati élet szürke és kimért karrieristává zülleszt, egy színészileg rendkívül komoly kihívás lehetett. Egyszerre kellett az egzisztenciája által ipari rabszolgává tett, emberi hiányosságokkal jócskán felvértezett, s közben a mélyben, az elfolytott személyiségében a tudomány iránti égő szeretetet és az igazság felfedése, a társadalom figyelmeztetése iránt olthatatlan vágyat érző, a családját szerető, élettel teli ember kettősségét vászonra vinnie. Ezt a feladatot Crowe bámulatosan, mindenféle erőlködés nélkül oldotta meg, megalkotva ezzel a modern hős archetípusát, akit nem emberi nagysága, sőt inkább annak hiánya, a hétköznapisága és az ebben a helyzetben felvállalt társadalmi szerepe tesz igazi hőssé.

Al Pacino mint mindig, most is lubickol a szerepében. Mintha csak ráöntötték volna a kérlelhetetlen, acélerkölcsű újságíró szerepét. A Szemtől szemben után ismét egy a szakmájának élő vérprofi figurát alakít, akit csak a belső meggyőződés és a szakmája iránti kérlelhetetlen elkötelezettség hajszol. A Végvári Tamás ércesen dörgő hangján megszólaló Pacino minden jelenetben uralja a vásznat, arcrezdülései mindig a helyükön vannak, kifakadásai mint mindig, most is legendásak, meg-meg villanó csibészes pillantásai pedig mindenkit meggyőznek róla, hogy mennyire élvezte is ezt a szerepet. Nem is csoda, ez a film valóban a nagybetűs színjátszás emlékműve, ami olyan mélyre mászott a vásznon megjelenő karakterekbe, hogy több ponton szinte érzhető, hogy a rendező nem akarta elvágni a jeleneteket, nehogy félbeszakítsa azt, ahogy egy egyszerű filmjelenetből a szemünk láttára hús-vér valóság lesz.
A közösségi média által másodpercesre szűkült figyelmi időablak korában ez már egy szinte unortodox módszer. Manapság a látvány és az idegrendszer folyamatos ingerlése letarolta a médiát és egyre inkább kihalni látszik az a szokás, hogy egy estét rászánva, teljesen átszellemülve, magunkat az élménynek átadva leüljünk egy két és fél órás hosszúságú mozi elé, hogy igazán mélyre merülhessünk a hétköznapi életünk mélyén ott lappangó drámában és a modern létezés nagy kérdéseiben. Bár pár ponton magam is úgy éreztem, hogy lehetett volna kicsit feszesebbre vágni a filmet - nem sokkal, talán 10-15 perccel - de ettől függetlenül elképesztő hatást tett rám ez az emberközeli ábrázolás és finom érzékenység, amivel A bennfentes 99-ben elkápráztatta a nézőit. Méltatlanul keveset emlegetett mestermunka.

Érdekességek

Ha jól tudom filmes iskolákban a mai napig tanítják a japán étteremben játszódó jelenetet. Az operatőri berkekben általában főbünnek számító tengelytörést (vagyis amikor a két szereplő egy jeleneten bellül helyet cserél a vásznon, ezzel megtörve a vizuális kontinuitást). Dante Spinotti, valamint a William Goldenberg által vezetett vágó csapat virtuóz módon használja ki ezt a tudat alatt nagyon csak zavaró látványelemet arra, hogy ráerősítsen a cselekményre, a két karakter szerepének, dominanciájának váltakozására a jelenetben. Igazi filmtörténeti nyalánkság.

Nehéz dolog ez a demokrácia, gyerekkorom óta tudom.

Nehéz, mert választani kell. Nincs olyan, hogy nem választunk. Mert végül az is csak egy választás. Ahogy a rágógumi ízű fagyi is az volt, amit egyszer nagybátran kikértem a cukrászdában, mondván, én aztán csak tudom, mi kell nekem. Ki tudja jobban, ha nem én? Hát kiderült, hogy mégsem én…

Ilyen a demokrácia is. Négy évről négy évre nyomja a súly az ember vállát, hogy most aztán jól válasszon, mert ha nem, akkor négy évig megint nem lesz rá lehetősége. Nyalhatja ugyanazt a rágógumi ízű fagyit négy évig. Fujj…

Pedig vannak, akik szeretik. Mondták is nekem, hogy az milyen jó. Máig bizton állítják, hogy az a kedvencük. Hát ha ennyire mondják, akkor csak úgy van. Bár utólag azt gyanítom, egy részük csak azért mondta, mert nem akarta elismerni, hogy ehetetlen. Ha már az ember leteszi valami mellett a garast, akkor utána csak nem ismeri be ország-világ előtt, hogy tévedett. A gyermeki konokság már csak ilyen. Akkor inkább nyalja az ember, ha belefeketedik, akkor is.

Mondjuk, azt már gyerekként sem értettem, hogy miért olyan ritkán van csak lehetőség arra, hogy fagyizzunk. Ahogy azt sem értettem, hogy egy gombóc miért csak egy ízű lehet, miért nincsenek több ízű gombócok. Akkor azt mondták a felnőttek, hogy nem kell mindent érteni.

Úgy alakult, hogy közben felnőttem. Azóta sem értem a dolgot, és azóta is vannak, akik szerint nem kell nekem mindent érteni, hiába vagyok felnőtt. “Majd mi megmondjuk neked, melyik a tuti fagyi. Itt van, tessék! Mi van, nem tetszik? Ne agyalj rajta annyit, örülj, hogy van. Nem a gombóc kicsi, a pofád nagy. Nyaljad, most már ez van!”

Én viszont olyan agyalós típus vagyok, nem tehetek róla. Szeretek a dolgok mélyére látni. Megérteni, mi, hogyan működik, nem csak “csinálni”. Így vagyok a fagyival is. Ha már négy éven át ugyanazt kell nyalni, akkor ne felületeskedjünk…

Hát ilyenkor jó, ha van az embernek szellemi tőkéje. Vagy ha nincs, akkor kölcsönöz olyanoktól, akiknek van. Nagy formátumú emberektől. Távlatokba tekintő, látnoki víziókkal rendelkező szellemi lángoszlopoktól. Akik kijelölnek egy irányt, meghatároznak egy erkölcsi vonatkoztatási rendszert, és aszerint nyalják még a fagyit is. Ha valaki, ők biztos tudják, melyik a legjobb íz.

Így aztán, hogy lassan megint ki kell választani a pultból valamit, gondoltam egyet tavaly nyáron. Összegyűjtöttem azt a sok bölcseletet, amit az aktuális fagylaltmester amolyan Szent Istváni intelmekként a nyilvánosságban reánk hagyott. Hátha segít tisztábban látni.. bocsánat, nyalni. Nem csak nekem, de másoknak is.

Nekem nincs annyi bölcsesség a fejemben, mint egy okleveles fagylaltmesternek. Elvégre ez mégis csak komoly szakma. Sokat kell nyalni hozzá, míg az ember ilyen nagyra viszi. Adnék mégis egy jó tanácsot mindenkinek – ha kéretlenül is: óvakodjatok a rágógumistól!

Források

Az illusztrációként szolgáló kép a Times of Malta és a Middle East Eye online újság oldalairól származó képekből szerkesztettem össze.

Az elmúlt hetekben ismét megesett velem, ami már annyiszor az utóbbi időkben. Egy nagy médianyilvánosságot kapó üggyel kapcsolatban kialakult bennem egy vélemény, amit szívesen megosztanék másokkal is, az erről zajló közéleti diskurzus azonban olyannyira felfokozott, s mindeközben olyan elképzelhetetlen méltatlan színvonalú, hogy az embernek egész egyszerűen elmegy a kedve attól, hogy véleményt nyilvánítson. Ezek az érzések kerítettek hatalmukba a nemrég napvilágra került Szőlő utcai botránnyal kapcsolatban is, miközben a belső erkölcsi iránytűm mégis azt súgta, hogy ez az ügy már olyannyira túl van minden civilizációs határon, hogy ezt egész egyszerűen tisztességes ember nem hagyhatja szó nélkül. A kezdő lökést végül az a ‘véletlen’ adta meg, hogy a karácsony előtti munkahelyi és egyetemi rohanás közepette egy kimerült délutánon bekapcsoltam a Nyomorultak egyik filmfeldolgozását.

Jean Valjean, gyerekkorom hőse

Azzal a vallomással kezdeném, hogy az ezredforduló környékén született gyerekeknek egy – feltételezésem szerint – olyan szűk táborába tartozom, akiknek az akkortájt népszerű mozi hősök – úgymint Pókember, Vasember stb. – mellett olyan időtlen klasszikusokból érkező gyermekkori hősei is voltak, mint Victor Hugo Nyomorultak című regényének főszereplője: Jean Valjean. Öt-hat éves lehettem, mikor egy karácsonyfa-díszítés alkalmával lehetőségem adódott a Duna Televízió műsorán fél szemmel megnézni a 2000-ben Gerard Depardieu főszereplésével készült négyrészes feldolgozás első részét, az ünnep további napjain pedig a további epizódokat. A film olyan nagy hatással volt rám, hogy évekkel később sem kopott meg bennem az emléke, s néha napján az iskola folyosóit róva fel-felsejlettek bennem egyes jelenetei. Azon a karácsonyon Jean Valjean egyszer, s mindenkorra a halhatatlan hőseim sorába emelkedett. Azóta eltelt persze néhány év, s bár a szívem mélyén mindig ott őrizgettem a rettenetes erejű touloni fegyencből lett polgármester történetét, volt elég más dolgom, ami okot adott arra, hogy ne foglalkozzak túl sokat ezzel az emlékkel. Idén karácsonykor viszont újra a televízióm képernyőjére került a történet, s ekkor villámcsapásként hasított belém a felismerés, mennyire aktuális is ez a történet.

Valjean vs Javert, avagy a felvilágosodás összecsapása a középkori morállal.

Hugo regénye nem véletlenül játszódik egy korszakváltás határán. A felvilágosodás szellemi mozgalmainak előretörése és a francia forradalom tökéletes történelmi helyszínt biztosítottak ahhoz a szellemi összecsapáshoz, amit a szerző megörökíteni kívánt. A nyomorultak ugyanis mindamellett, hogy egy elkeserítően realista korrajz egy pár évszázaddal ezelőtti Európáról, egyben két világnézet megütközésének grandiózus emlékműve is. A történetben a feudalizmus, az európai birodalmak legitimista államberendezkedése, valamint poroszos kettős erkölcsön és kifordított keresztény tanításokon alapuló morális rendszere ütközik meg a felvilágosodás, a frissen születő demokratikus eszmény, a keresztény megújhodás és a szociális érzékenység virágkezdeményeivel. Amíg a két világrend fizikai megütközése Párizs utcáin, egymásnak rontó királyi gárdisták és lázadó diákok képében jelenik meg, addig a szellemi és erkölcsi térben Jean Valjean és Javert főfelügyelő konfliktusában ölt testet.

Javert karakterét – véleményem szerint – téves módon a film főgonoszaként szokás emlegetni. Én a magam részéről sokkal inkább tragikus hősnek látom őt: valakinek, aki az összes gonoszságot, amit elkövet, a kor etikai és morális kódexéből és a saját életében elszenvedett negatív tapasztalatokból vezeti le. Javert világnézetének központi eleme, hogy megrendíthetetlenül hisz az eleve elrendeltetésben. Úgy véli, hogy a nyomor világában élő tolvajok, stricik, örömlányok és egyéb társadalmilag megvetett egyének születésüktől fogva bűnösök; ez a tulajdonságuk pedig olyan, akár a szemük színe: szabadulni tőle képtelenek, s előbb vagy utóbb ismét a bűn útjára lépnek, mindegy, milyen büntetést mértek ki rájuk korábban. Éppen ezért úgy véli, hogy a világ ezen „söpredékével” csak a legnagyobb fokú szigorral és szenvtelen közönnyel lehet bánni. Szinte mániákusan figyeli a nyomorultak életét, s minden alkalmat megragad, hogy lecsapjon rájuk, ha az általa képviselt morál útjáról letérnek.

Javert gondolkodása, ha egy mai, szolidáris ember számára nehezen is érthető, azt el kell ismerni, hogy konzekvens logikára épül. A látszólag kikezdhetetlen erkölcsű felügyelő valódi tragédiája – ami a történet végére csúcsosodik ki igazán – valójában az, hogy rajta kívül alig néhányan veszik komolyan a régi rendszer morálját, vagy ha mégis, azt minden konzekvencia nélkül, mindig csak mások és sosem maguk ellen alkalmazzák. Így lehet, hogy jól szituált férfiak, bár megvetik az utcalányokat, mégis örömüket lelik bennük; hogy a szövődei műszakvezető nő megvetéssel tekint a törvénytelen gyermekét rejtegető Fantine-ra, miközben embertelen körülmények között dolgoztatja munkásait; és hogy a gazdag és befolyásos emberek leköpik az utcán csencselő tolvajokat, miközben szivarfüstös szobákban hatalmas vagyonokat szipkáznak el, és tömegek életéről döntenek egyetlen tollvonással. A történet keserű iróniája, hogy a Javert által védelmezett, a keresztényi bűntudatra épülő erkölcsre rajta kívül mindenki csak hivatkozási alapként és saját bűneit elrejtő álcaként tekint.

A felügyelővel ellentétben a film központi hőse, Valjean egy teljesen más világnézet korai hírvivője. Egyszerre testesíti meg a keresztényi megújhodásnak és a szociálisan érzékeny felvilágosultságnak azt az eszmei fúzióját, amely a huszadik század második felében a nyugat-európai bal- és jobboldali mérsékelt politika képében csúcsosodott ki. Akár balról, akár jobbról indul el az ember, Valjean filozófiája konzisztens és sziklaszilárd. A kenyérlopásért másfél évtizeden át raboskodó fegyenc jól ismerte a bűnözők világát, s maga is úgy gondolta, hogy onnan nincs kiút. Szabadulása után azonnal bűnelkövetésre adja a fejét, ami csak részben magyarázható kiszolgáltatott élethelyzetével. A valóságban egyéni felelőssége teljes tudatában cselekedett, abban a hitben, hogy számára nem létezik másik út. Szimbolikus, és egyben a nyugati kereszténység megújulásának fontos mementója, hogy a tettenérés után az a pap menti meg a börtöntől, akit előtte kirabolt, és kishíján meg is gyilkolt. A történet ezen pontján a pap nemcsak Valjean lelkét „vásárolja meg” a gonosztól, de egyben kinyilvánítja, hogy az újkori keresztény ember erkölcsi bázisa az Ószövetség helyett az Újszövetségben kell hogy gyökerezzen. Jézus Krisztus a szegényekhez, betegekhez és bűnösökhöz jött el, magával hozva a megbocsátás és a megváltás ígéretét. Az a magát kereszténynek valló ember, aki Krisztus szellemében akar élni, nem tehet mást, mint hogy az ő útját követve újra és újra segítő kezet nyújt a krisztusi úton megbotlóknak, és a tőle telhető legnagyobb szeretettel viszonyul feléjük.

Hugo üzenete világos: a konzekvensen gyakorolt szeretet láncreakciót indít el, melynek végén maga Valjean, a fegyencből lett polgármester áll, aki kiemelkedve abból a közegből, ahonnan érkezett, minden cselekedetével azon dolgozik, hogy visszanyúljon oda, és minél több embernek segítsen kilépni a nyomor és bűn világából. A XIX. században megformálódó szociális eszmék előfutáraként elsők között deklarálja azt, hogy a bűnözés és a szegénység közege elképesztő konzerváló erővel rendelkezik, onnan kitörni pedig csak a társadalom által megtámogatott szisztematikus munkával és az egyén saját akaratának segítségével lehetséges. Úton-útfélen azon munkálkodik, hogy munkát, perspektívát és erkölcsi vezérfonalat kínáljon a nyomor és bűnözés közegében szocializálódott emberek tömegeinek. Valjean altruizmusa valójában előképe annak a gondolkodásnak, amelyre alapozva az – egy időben sokat csodált – nyugat-európai jóléti államok kialakították a saját berendezkedésüket a huszadik század második felében. Valjean karakterében végérvényesen összeér az a keresztény – nevezhető akár jobboldalinak – és az a szociális – nevezhető akár baloldalinak is – gondolkodás, amely a megbocsátáson, az esélyegyenlőség gondolatán és az egymás iránti felelősségvállaláson alapul, s amely egyben egy valódi demokratikus jogrend fő bázisát is képezi.

A két főhős párharcának záró jelenetében Hugo pedig egyértelműen állást is foglal az új eszmény, vagyis Valjean világának igazsága mellett. Javert, az erkölcs bajnoka végül saját hideg és megbocsátásra képtelen logikájának áldozata lesz, s sorsának beteljesülésével a régi erkölcs utolsó képviselője is távozik az emberiség történetének színpadáról. A régi rend védelmezői közt pedig már csak a számító cinikusok maradnak. A nyomorultak pedig ezen a ponton válik a modern európai erkölcs talán legfontosabb alapkövévé, az életünk sötét erdejében a fény útjára vezető iránytűvé.

Egy történet, ami aktuálisabb, mint valaha

És hogy mi köze Jean Valjean történetének 2025 Magyarországához? Sajnos sokkal több, mint kellene. A Szőlő utcai botrány körüli diskurzuson elmélkedve arra jutottam, hogy ez a tragikus történet kísértetiesen emlékeztet Javert és Valjean konfliktusára. Az államhatalom az intézetis gyermekek/fiatalok ügyében ugyanis láthatóan Javert világának logikáját követi: aki egyszer vétkezett, az örökre megbélyegzett, aki bűnös közegből jött, az menthetetlen, és a legapróbb cseppnyi könyörület is a rend fellazítását eredményezné. Az intézetis gyermekeket ért borzalmakat és azok elkövetőit ezzel a rendpárti és áldozathibáztató logikával igyekeznek tisztára mosni. Szándékosan félreértések és félremagyarázások egész sorát követik el, hogy végül kinyilváníthassák, hogy ők márpedig a keresztény erkölcs szerint járnak el, de „bizonyos egyénekkel” sajnos nem lehet más módon bánni, mert ezek a kis- és fiatalkorú személyek bűnelkövetők, akiket elkövetett cselekedeteiknek megfelelően kell kezelni.

Éppen csak azt felejtik el, hogy a modern keresztény morál – ahogy Hugo regényének története – nem a következmények nélküli megbocsátásról, hanem a felelősségvállalással párosuló irgalomról szól. Arról, hogy az ember képes változni, de csak akkor, ha szembenéz a tetteivel, és kap esélyt arra, hogy másképp éljen. A jelenlegi hatalom képviselői viszont láthatóan nem kívánnak esélyt adni a bűn útjára tévedt és javítóintézetbe került fiataloknak. Miközben fennen hirdetik a keresztény kultúrához fűződő szoros kapcsolatukat, egy pillanatra sem azonosulnak a Jean Valjean által képviselt keresztény megújulás értékvilágával. Ha nem így lenne, akkor észrevennék, hogy Hugo világában Párizs hideg és sáros utcáin a mindennapi túlélésért küzdő nyomorultak a XXI. században pont az ő gondjaikra bízott fiatalokban öltenek újra testet. Azok a fiatal fiúk és lányok, akiknek sohasem adatott meg egy normális, békés élet lehetősége, legtöbbször nehéz körülmények közül, zilált családi háttérből érkeznek; eddigi életüket nélkülözésben, egy párhuzamos társadalom farkastörvényeinek kitéve töltötték, és már idejekorán megtanulták a „ha nem eszel, akkor téged esznek” törvényét. Életfelfogásuk és elkövetett vétkeik egyenes ági következményei annak az életmódnak, amelyre eszmélésük óta kényszerültek. Ez persze nem azt jelenti, hogy tetteikért nem tartoznak felelősséggel. Ám milyen jogon várja el tőlük bárki is a felelősségvállalást, ha az ehhez szükséges minimális körülményeket sem biztosítják számukra? Sőt, ellenkezőleg: pont azok, akiket Valjean-i eszmék szellemében megbíztunk azzal, hogy segítsenek ezeknek a fiataloknak kiutat találni létük nehézségeiből, éppen ezek az emberek élnek vissza leginkább a bizalmukkal, és szolgáltatják ki őket olyan borzalmaknak, amelyekről egy hétköznapi életet élő embernek elképzelése sincs.

Ezen szörnyűségek tükrében pedig felszínre tör az igazság. A hatalom azon gyakorlói, akik ezeknek a fiataloknak a megsegítése helyett demagóg áldozathibáztatásba kezdenek, saját magukat leplezik le. Miközben nap mint nap azon fáradoznak, hogy magukat Jean Valjeannak állítsák be, tetteik egyértelmű bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy Javertként tekintenek a gondjaikra bízott fiatalokra. S ha mindez nem lenne elég, viselt dolgaik számossága és módszeresen alkalmazott kettős mércéjük arra is rávilágít, hogy – akárcsak Hugo világában – manapság is ritka kivételt képeznek a valódi Javertek, akik poroszos erkölcseiket konzekvensen, önmagukra is alkalmazzák. A többség a hamis erkölcsi megigazultság álarca mögé bújva mindössze saját hatalmi ambícióinak megszilárdításában érdekelt, nem riadva vissza attól sem, hogy a minimális keresztényi megbocsátás és szolidaritás eszményét páros lábbal tapossák. S minthogy minden morál és társadalmi rend romlásának következménye egy erkölcsi özönvíz – akárcsak A nyomorultak világának polgári forradalma –, úgy ez esetben sem kétséges, hogy a keresztény morált meghamisító, cinikus hatalompolitika rendszerét is el kell, hogy söpörje egy erkölcsi reneszánsz. A kérdés csak az, hogy hányan kell még, hogy szenvedésükkel befizessék ennek a megújulásnak az árát?

A tegnapi napon meghallgattam egy interjút egy neves és általam egyébként szakmaisága okán sokra tartott közgazdásszal, amiben az Európai Unió versenyképességének csökkenéséről és gazdasági lemaradásáról értekezett. A beszélgetést végighallgatva kikristályosodott néhány gondolat, amik már jóideje érlelődnek bennem és végre úgy érzem sikerül megfogalmaznom, mi is a problémám az alcímben szereplő sokat emlegetett közgazdasági fogalmakkal.

Általam nagyra tartott közéleti személyiségek - köztük neves közgazdászok - egymástól függetlenül sokat nyilatkoznak az utóbbi időben az Európai Uniót érintő nehézségek kapcsán arról, hogy Európa az utóbbi években - és ez főként a Covid járvány után vált feltűnővé - egyre inkább elvesztette a gazdasági versenyképességét az USA-val és az időközben gazdasági rakétaként felfelé törekvő Kínával szemben. Pesszimista jóslatok pedig már azt pedzegetik, hogy a következő évtizedekben még a nagyobb európai országok is egyre lejjebb fognak szorulni a gazdasági termelékenység és fejlettség ranglétráján a termelésüket az utóbbi években berobbantó harmadik világbéli országokkal szemben. A megfigyelés persze nem alaptalan.
Európa a történészek által az 1750-es évektől az 1970-es évekig datált, ipari forradalmak mindegyikéből vastagon kivette a részét és egyre nagyobb és nagyobb lendületet tudott adni saját gazdasági fejlődésének. A negyedik ipari forradalomként is emlegetett digitalizációs versenyben - amelyet nagyjából a 90-es évektől datálnak - viszont a kezdeti lendületét elveszítve erősen lemaradni látszik. Hiába indultak neki nagy lendülettel a nagy múltú európai vállalatok - olyanok, mint a Nokia, vagy éppen a Siemens, hogy csak két nagy nevet említsek - a 90-es években induló telekommunikációs és digitális forradalomnak és hiába voltak termékeik kezdetben rendkívül versenyképesek, az új évszázad első negyedének végére ezek a cégek szinte minden előnyüket elvesztették. Helyüket pedig kizárólag amerikai, illetve később ázsiai vállalatok vették át a globális piacon. Mára a számítástechnika és távközlés területén Európa teljesen az amerikai termékek függőjévé vállt. A legmodernebb telefonok és számítógépek, illetve az ezek gyártásához nélkülözhetetlen chipek (Nvidia, AMD, Intel), amerikai cégek termékei, a privát és a munkahelyi életünkben túlnyomó részt amerikai szoftvereket használunk (Windows, Microsoft Office, Apple) a közösségi terünkként szolgáló social media platformjaink amerikai cégek tulajdonában állnak (Youtube, Favebook/Meta, Google, Twitter/X) és a mesterséges intelligencia terén is az amerikai tech óriások szolgáltatásait (ChatGPT, Gemini AI) vesszük igénybe. A vezető amerikai márkák mellé pedig az utóbbi másfél évtizedben megérkeztek az árban és a minőségben is egyre inkább versenyképes ázsiai vetélytársak (Sony, Huawei, Lenovo, TikTok, DeepSeek). Ezzel szemben a fentebb említett piacokon Európának egyetlen versenyképes vállalata, vagy terméke sincs.
Ha mindez nem volna elég hátrány Európa azokban az iparágakban is némiképp lemeradóban van, amelyek eddig a gazdasági húzóerejét alkották. Az Európa szíveként aposztrofált német autóipar pár éve arra ébredt, hogy sem árban, sem pedig technológiában nem képes tartani a versenyt az amerikai, vagy épp a kínai elektromos autókkal. De az európai termelés más korábbi húzó ágazatokban is egyre drágábbnak bizonyul vetélytársainál, ezzel komoly pozíciókat veszítve a nemzetközi piacokon. Az imént felsoroltak bizony adhatnak okot némi aggodalomra, így a negyedik ipari forradalom hajnalán, mert úgy tünik, Európa pont azokban az iparágakban látszik lemaradni, amelyekben most épp a legnagyobb a verseny.

Az előző bekezdésben leírtak nagyjából egybecsengenek a vezető közgazdászok által megfigyelt és leírt jelenségekkel, így az olvasó okkal teheti fel a kérdést, ha én ebben mind egyetértek a szakértőkkel, akkor mi is a problémám a diagnózisukkal. Nos röviden és tömören az, hogy bár a megfigyelés helyesnek tűnik, én úgy gondolom, hogy ez csak abban a koordináta rendszerben releváns, amiben a jelenlegi közgazdasági elméletanyag gondolkodik és azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nekem leginkább magával a koordináta rendszerrel van problémám.
A globalizáció és a globális kapitalizmus válságáról sokan írtak már - leginkább nálam jóval hozzáértőbb személyek. Ám azt még az én szerény képességeimmel is nehéz nem észrevenni, hogy a rendszer súlyos problémákkal küzd. Ez legkésőbb a 2008-as válság idején vált a napnál is világosabbá. Bár a hogyannal és a mikénttel kapcsolatban komoly kritikáim vannak, ennek ellenére a múlt századok ipari forradalmainak jelentőségét és fontosságát sosem kérdőjeleztem meg. Az iparosodás, a gépesítés és a felgyorsult termelés tették lehetővé azt, hogy relatív nagy mennyiségben állítsunk elő olyan termékeket, amelyek korábban csak egy szűk, kiváltságos réteg számára voltak elérhetőek. A megnövekedett teremlés következtében viszont széles tömegekhez jutottak el. Elég csak összemérni egy iparosodás előtti paraszt tulajdonát az őt napszámban kétkezi munkával dolgoztató földesúr tulajdonával. Míg a nemesek pompás kastélyokban, díszes szobákban, előkelő bútorokkal és használati tárgyakkal körülvéve élték életüket, addig egy egyszerű paraszt viskójában az ágy mellett gyakran “a láda” volt az egyetlen bútor.
Az iparosodással viszont mindez megváltozott. Szélesedő tömegek részesültek abból a kiváltságból, hogy használati-és vagyontárgyak egyre bővülő kínálatát tudták beszerezni, míg odáig nem jutottunk, hogy ma már egy hétköznapi munkásember is relatív kényelemben tud élni és - korlátozottan ugyan - de kedve szerint tud vásárolni olyan termékeket is, amelyek nem elengedhetetlen részei a mindennapi életnek. A modern társadalmakban élők magántulajdonának mértéke az ipari forradalmak kirobbanása után stabilan ívelt felfelé, ezzel párhuzamosan pedig olyan társadami jólétet reprezentáló mutatók is komoly emelkedésnek indultak, mint a mobilitáshoz, saját ingatlanhoz, vagy éppen az alapvető egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés mértéke.

Na de akkor mégis mi a probléma a rendszerrel? - teheti fel a kérdést két bekezdés után a türelmetlen olvasó, hiszen egészen eddig csupán az iparosodás és gazdasági verseny fontosságáról esett szó. Nos a válaszom erre az, hogy a probléma nem a tömegtermelés - járulékos - pozitív hozadékaként létrejövő éltszínvonal emelkedéssel, hanem globalizáció és a kapitalizmus elszabadulása nyomán létrejött termelési válsággal van. Sok különböző vélemény létezik arról, hogy mikor szabadult el végleg és megállíthatatlanul a kapitalista termelési modell, egy azonban biztos, ennek az exponenciálisan gyorsuló folyamatnak az eredményét ma már nem lehet nem észrevenni. A modern piacgazdaságban az emberi szükségletek kielégítését, mint célt végleg felülírták a vállalati érdekek. A legújabb kor cégei már nem azért termelnek, mert természetesen létrejövő kereslet van a termékeikre, hanem azért, mert a vállalati profitérdek ezt követeli tőlük. A cégeknek ugyanis nem elég fenntartaniuk saját magukat, ki kell szolgálniuk az egyre nagyravágyóbb befektetői igényeket, mindemellett pedig folyamatosan fejlődniük és növekedniük kell, hogy versenyben maradhassanak vetélytársaikkal szemben. Az emberi szükséglet sokadrangúvá silányult a profit hajhászás közepette, a kínálatot ma már nem a valós kereslet teremti, épp ellenkezőleg. Mára a vállalati költségek felfoghatatlanul nagy része fordítódik a kereslet serkentését szolgáló tevékenységekre, azaz reklámkészítésre és marketingre. A fogyasztói társadalomban a cél nem a valós igények kiszolgálása, hanem annak az illúziónak a megteremtése, hogy a vásárlóknak szükségük van arra a termékre, amit a cég profitálásának érdekében egy előre betervezett darabszámban és áron kell értekesíteni. Az okozat pozitívan visszacsatolódott az okba, ezzel pedig a folyamat öngerjesztővé és szabályhatatlanná vállt.
Más magyarázata nem lehet annak, hogy miért rukkol elő egy okostelefonokat gyártó cég évről-évre újabb és újabb modellekkel, amelyek műszaki képességeiket tekintve nem tartalmaznak ugyan számottevő változásokat, mégis emberek tömegeit veszik rá arra, hogy a kisebb vagyonért vásárolt alig használt készülékeiket újakra cseréljék. Ugyanígy megfigyelhető, hogy ma már egyre kevesebb cég kínál műszaki támogatást, vagy szervízt a borsos áron megvásárolt árucikkekhez. A neves divatmárkák, méregdrága termékeihez lehetetlen pótalkatrészt beszerezni, így például, ha valakinek a táskáján megsérül, vagy eltörik mondjuk az egyedi tervezésű csat, akkor dobhatja ki egyből az egész táskát. Ugyanez a helyzet az elektromos berendezések egy jó részével. Televíziót és rádiót ma már senki sem javíttat, ahogy az okostelefonok szervízelése is egyre nehezebben megoldható probléma. És akkor még szó sem esett a fast fashion üzletág rémísztő tevékenységéről, ami éves szinten több mint 90 millió tonna ruhaszemetet termel. Az árucikkek eldobhatósága piaci normává vált, mert a modern kor cégei rájöttek arra, hogy ellenérdekeltek a minimálisan elvárhatónál tartósabb termékek gyártásában. Minden egyes eladás újabb profitot generál, így a gazdasági logika alapján evidens, hogy bármely profitorientált cég a vásárlási tranzakciók számának növekedésében érdekelt, amit viszont nehéz elérni, ha egy ügyfelet egyetlen vásárlás után hosszú időre “elveszítenek”.

Na de hová folyik az a rengeteg és évről-évre növekvő profit? - kérdezhetné a hétköznapi ember. Hiszen a hétköznapi jólét növekedése az utóbbi harminc évben észrevehetően lelassult. A dolgozó emberek életszínvonala nem nőtt egyenlő ütemben a vállalati és befektetői profitokkal. Friss tanulmányok [1] szerint az Egyesült Államok termelékenysége 86,5%-kal nőtt 1979 és 2024 között, miközben a dolgozók átlagos órabére csak 31,7%-kal nőtt ugyanebben az időszakban. S bár logikusnak tűnne, hogy a csaknem megduplázodó termelés nyomán az embereknek elég volna fele annyit dolgoznia, hogy ugyanazon a színvonalon élhessenek tovább, a valóság ezzel szemben az, hogy a legújabb ipari forradalom éllovasának számító USA-ban a hatalmas fejlődés ellenére a lakosság mintegy hetvennyolc százaléka még mindig fizetésről, fizetésre él [2]. Számottevő megtakarítása, s így hosszútávú létbiztonsága nincs. Ezek a problémák összecsengenek a világ más részein, így Európában is tapasztalható munkaerőpiaci [3] és lakhatási nehézségekkel [4].

A fentiek fényében nem merész azt állítani, hogy bár a kapitalizmusba létezése óta bele van kódvolva, hogy bizonyos rétegeket aránytalanul gazdaggá tegyen. Viszont míg egy időben - járulékos eredményként - széles tömegek társadalmi felemelkedését is magával hozta, addig mára ezt a jólét növelő mivoltát szinte teljesen levetkőzte és kizárólag a befektetői profit érdekeit szolgálja. A folyamatosan gyorsuló termelésből a termelést végző tömegek egyre minimálisabb életszínvonal emelkedést realizálnak - ha egyáltalán részesülnek ilyesmiben. Ennek a tünetegyüttesnek a legszembeötlőbb példája, az a választói átalakulás, ami a 90-es évek óta az Egyesült Államokban az un. rozsdaövezetekben végbement. Az ott dolgozó - javarészt fehér - gyári munkások tömege fordított hátat úgy a Demokrata Pártnak, hogy azelőtt sok generáción át nem is volt kérdéses, hogy ez a réteg hová szavaz. A klasszikusan, a dolgozókat és szociálisan kiszolgáltatottakat képviselő párt, a 90-es években neoliberális fordulatot véve, végleg letért a korábban T.D. Roosevelt és Harry Wallace által kijelölt útról és a dolgozó tömegek képviselete helyett a brókerek, nagyvállalatok, továbbá a szabadkereskedelmi egyezmények köntösébe bújtatott rablógazdaság szolgálatába állt. A költséghatékonyság okán indított tömeges gyárbezárások és termelési kapacitás csökkentések gyümölcse közel harminc évvel később érett be és az említett államokban az egykor betonbiztos demokrata bázis megsemmisülését hozta magával. A jelenség sajnos nem egyedi. Az öreg kontinensen ugyanígy megfigyelhető, és bár Europában még nem hozott ilyen radikális eredményeket, mint az USA-ban, de a tendenciák hasonló irányba mutatnak. A nagymultú Nyugat-Európai szociáldemokrata pártok majdnem mindegyike hasonló gondokkal küzd. A választói akarat megváltozása mögött pedig akár csak az USA-ban, itt is az egyre kevesebbért egyre többet dolgozó tömegek elégedetlensége húzódik. Ezen a gondolatmeneten haladva pedig már nem is olyan nehéz eljutni arra a felismerésre, hogy miért is tűnik tévútnak a közgazdaságtan klasszikus mérőszámaival, a nemzeti össztermék (GDP) értékével, valamint a fogyasztás mennyiségével és a termelés ütemének növekedésével mérni egy társadalom fejlettségét, vagy jólétét. Ameddig a megtermelt javak túlnyomó többsége felett a társadalom egy szűk rétege [5] diszponál, addig számomra totális zsákutcának tűnik azt méricskélni, hogy vajon mely országok is jönnek majd ki győztesen, a következő 20-30 év GDP maratonjából. Mindazonáltal az imént hivatkozott cikk arra is rávilágít, hogy milyen alacsony hatásfokú is valójában a termelés az egész világon, hiszen azok, akik a javak nagy részét megtermelik továbbra is csak egy töredékét élvezik annak amit megtermeltek, így hiába a brutális termelés növekedés, a dolgozó rétegek mégis kénytelenek hónapról-hónapra élni. Ezek alapján logikus következtetésnek tűnik, hogy értelmetlen hideg számokkal mérni a társadalmak jólétét mindaddig, amig a javak elosztása ilyen szélsőséges mértékben egyenlőtlen.

Ha fenti két gondolatot - vagyis a szélsőségesen rossz elosztást és a valós igények helyett a profitérdek kiszolgálását - továbbfűzzük, akkor hamar adja magát a következtetés, hogy a világnak és benne Európának valójában nem növekedési és versenyképességi, hanem sokkalta inkább elosztási problémái vannak. Sokszor belegondoltam már, hogy ha a technológiai fejlődés az egész világon befagyott volna valahol a kétezres évek első felében, már akkor is olyan magas technológiai szinten létezne az emberiség, aminél többet kívánni minimum nagyravágyó elégedetlenség volna. Nyilvánvaló, hogy valamilyen mértékű fejlődés mindig kívánatos és egyben elkerülhetetlen is, ám a korábbi ipari forradalmakhoz mérve könnyen felismerhető, hogy az emberiség életszínvonala nem esett át számottevő javuláson az elmúlt 25 évben, hiába a számítástechnika és az ipar robbanásszerű fejlődése. Éppen ezért úgy vélem a további száguldó fejlődés hajhászása helyett, sokkal fontosabb volna azt a célt kitűzni magunk elé, hogy a már meglévő technológiákból mindenki részesülhessen. A vég nélküli innováció helyett sokkal fontosabb volna a közérdeket szolgáló kapacitások bővítése és egy mérsékelt, célzott fejlődés, ami kifejezetten azokat a területeket ösztönzi, amelyekben valós igény jelentkezik a fejlődésre (pl.: orvostudomány, rákgyógyítás), szemben a hasztalan, pusztán elrugaszkodott kényelmi célokat szolgáló fejlesztésekkel ( pl.: túlhasznált mesterséges inteligencia) és a kifejezetten káros innovációkkal (pl.: a jelenleginél is kifinomultabb fegyverek fejlesztése a hadi iparban). Ez az igény viszont sosem fog teljesülni a jelenlegi berendezkedésben, a vállalati szellem ugyanis - bármit is állítsanak a cégek reklámplakátjai - sohasem a közjó, hanem kizárólag a tőke logikája szerint gondolkodik, éppen ezért pusztán üzleti és sosem morális alapon termel, fektet be és hoz döntéseket
Európa egy rendkívül fejlett kontinens, ahol az emberi tudás, technológia és felhalmozott javak elképesztő mértéke áll a társadalmak rendelkezésére, amelyek önmagukban, a jelenlegi szintjükön képesek volnának arra, hogy valódi jólétet biztosítsanak a kontinens minden lakójának. Ennek tükrében pedig nehezen érthető, hogy ugyan miért is volna életbevágóan fontos folyamatosan versenyezni más földrészen élő embertársainkkal, a saját javaink jobb elosztása és az erőforrásainkkal való hatékonyabb gazdálkodás helyett.

Ami elméletben könnyűnek hangzik, a gyakorlatban sajnos szinte megvalósíthatatlan. A profit utáni rohanás és a globalizáció talán legkárosabb mellékhatásaként ugyanis a világ (és benne Európa) ipari országai teljesen elvesztették önállóságukat. A piaci versenyt minőség helyett költségmegtakarítással megnyerni kívánó gazdasági elit szinte kivétel nélkül minden egyes iparág ellátási láncait kiszervezte a vállalatok otthonául szolgáló ország határain kívülre, a világot behálózó többszörös függőségi viszonyokat alakítva ki. Az autóiparban dolgozva volt szerencsém látni azt, hogy egy távoli földrészen történő termelés kilengés hogyan képes itt minálunk gyártósorokat és komplett vállalatokat megbénítani. Úgy hiszem legkésőbb 2021-es szuezi hajóbaleset [6] mindenki számára világossá tette mennyire sérülékenyek is a globális ellátó láncok. Ennek a kitettségnek köszönhetően pedig a társadalmak önellátó képessége is drasztikusan lecsökkent. A XXI. században a gyárak és termelőüzemek létesítése egyre kevésbé önellátási és nemzetstratégiai célok mentén zajlik, hanem szinte kizárólag a vállalati versenyképesség logikája szerirnt. Ennek következtében megfigyelhető, hogy a társadalmak struktúrája is megváltozik. A korábban széles és erős munkásosztály a nyugati országokban zsugorodóban van, a kiszervezett termelés okán pedig kénytelen más ágazatokba átáramlani, ha nem akar teljesen a társadalom peremére sodródni. Mindeközben a “harmadik világban” szabályos termelési “erőművek” létesülnek, amik az emberi-, és munkajogokra fittyet hányva a korábbi nyugati árak töredékéért termelnek. Így a globalizáció paradox módon bár a termelés és a gyarapodás mértékét a maximumra emeli, mégis negatívan befolyásolja széles társadalmi rétegek életszínvonalát, akik a csökkenő önellátási képességek és széttöredező szociális és gazdasági struktúrák kárvallottai lesznek. A globalizáció hozadéka továbbá, hogy az önellátási képességek megszűnése kapcsán - bár ezt viszonylag ritkán emlegetik - egyre kevésbé beszélhetünk Adam Smith és a kapitalizmus más nagy teoretikusainak szavai értelmében vett versenyről. Mégis milyen versenyt tud folytatni egymással egy marék exportvezérelt ország, amelyek mind a versenytársaik határain bellül akarják áruikat értékesíteni? Olyan ez, mintha kitalálnák egy új sportot, ahol az egymás ellen küzdő csapatok teljesítményét nem csak a saját befektetett munkájuk határozná meg, mert az edzettségük mértéke függene attól is, hogy a másik mekkora munkát fektetett a felkészülésbe. Egy ennyire összefonódott világban értelmetlennek tűnik fejlődési versenyről beszélni, hiszen a kölcsönös függőségek okán a verseny, mint fogalom is teljesen értelmét veszti.

A fenntartható növekedés hamis mítoszáról ezidáig még nem is írtam, holott érdemes volna erről is röviden szót ejteni a technológiai verseny kapcsán. Miközben a világ vezető ipari nagyhatalmai és cégei megveszekedett küzdelmet folytatnak a technológiai fölény megszerzéséért az új ipari forradalom hajnalán egyre több tudós és szakértő figyelmeztet arra, hogy a föld erőforrásai végesek és a jelenlegi életmódunkkal többet fogyasztunk belőle, mint amennyi természetes úton létrejön. A természettudományban jártasoknak talán az sem újdonság, hogy egy zárt rendszerben az energia mértéke állandó és véges. Az analógiát a föld bolygóra, mint zárt rendszerre értelmezve egyértelműnek tűnik, hogy a növekedés nem fenntartható, hiszen az erőforrások végessége miatt a növekedés sem folytatható a végtelenségig. A fenntartható fejlődés több mint egy fals mítosz. A fenntartható fejlődés, a profitéhségtől megrészegült gazdasági rendszer legmohóbb szereplőinek marketinghazugsága. Ők zöldre festéssel és a zöld politikai trendi életmódélménnyé aljasításával igyekeznek megtámogatni a társadalom tömegeit, és a globális gazdasági küzdelem hadszínterére hívó újkori hadvezéreket. Akiknek csatakiáltását úgy tűnik még az általam nagyra becsült, magas szakmai színvonalat képviselő közgazdászok is általános igazságként harsogják tovább. Elszomorító, hogy a józanság hangját akár a hazai, de éppúgy a komplett nyugati közvéleményben csak kevesen ütik meg. Holott a napnál világosabbnak tűnik számomra, hogy a jövő útja nem az eszeveszett versengésen, hanem csakis egy jobb és hatékonyabb elosztással működő, békés világon keresztül vezethet.

Források

A borítón a Salvador Dali “The Temptation of St. Anthony” (Szent Antal megkísértése) című festménye által ihletett “The American Dream” (Az amerikai álom) című kép látható, alkotója ismeretlen.

[1] The Productivity–Pay Gap - https://www.epi.org/productivity-pay-gap/
[2] Living Paycheck To Paycheck Statistics 2024 - https://www.forbes.com/advisor/banking/living-paycheck-to-paycheck-statistics-2024/
[3] ZDF: Arbeiten bis zum Umfallen - https://www.youtube.com/watch?v=_9e-gnUZ9uc
[4] SWR: Wohnung unbezahlbar - https://www.youtube.com/watch?v=3AIROElQw58
[5] World’s top 1% own more wealth than 95% of humanity - https://www.oxfam.org/en/press-releases/worlds-top-1-own-more-wealth-95-humanity-shadow-global-oligarchy-hangs-over-un
[6] The cost of the Suez Canal blockage - https://www.gu.se/en/news/the-cost-of-the-suez-canal-blockage

Hasító fájdalom a mellkas bal oldalán. Erre riadt fel Pat 2083 május elsején a kora reggeli órákban. Az érzés nem volt ismeretlen számára, mióta betöltötte a 80-at - aminek már vagy öt éve – szinte nem telt el úgy nap, hogy ne valamilyen fájdalomra ébredt volna, s ez nem csak napjában egyszer, kora reggel szokott megesni vele. Éjszakai alvását renszeresen szakították meg fájdalmas ébredések, amelyek során teste legkülönbözőbb pontjaiban jelentkeztek szúró; hasogató; zsibbadó érzések, gyakorta légszomj és hideg veríték kíséretében. Úgy tűnt, hiába a modern orvoslás minden csodája, köztük a bionikus pót-vese és a hetven éves kora körül az eredeti helyére beültetett műbelek, az öregedésnek mégsem sikerült gátat szabni. Hiába vásárolta a drága alvásmonitort is, ami rendeltetése szerint a lehető leghosszabb mélyalvási fázisokat garantálta volna Pat-nek és az ébredéseket is fokozatosan ütemezte volna - ezzel biztosítva szervezet számára a legegészségesebb alvásciklusokat - a hirtelen jelentkező fájdalmakkal azonban láthatóan még ez a gép sem tudott boldogulni. Pat szó szerint saját bőrén tapasztalta, ahogy az idő vasfoga apró darabokat hasít ki a testéből és napról-napra fokozatosan falja fel őt. Így hát nem különösebben volt meglepve azon, hogy ismét fájdalomra ébredt, ám hamar rá kellett jönnie, hogy ez a mostani fájdalom más mint a korábbiak.
A szokásosnál is sokkal erőtlenebbnek és kimerültebbnek érezte magát. Napi szintű mozgása elég minimális volt, köszönhetően annak, hogy otthonról végezte a munkáját és az ételt is házhoz szállították neki. Ennek következményeként közel öt éve nem hagyta már el a lakását, de ezt nem is igen bánta. Egyrészt mindig is utálta azt a szűk, nyikorgó liftet – amit csak bádogszekrénynek csúfolt –, amellyel a huszadik emeleti lakásából le tudott volna jutni a fölszintre, másrészt pedig nem is igen volt tanácsos az ő környékén az utcán bóklászni. Az ökológiai válság és társadalmi rend megbicsaklásának következtében a közbiztonság már korántsem volt a régi. A válságokat megsínylő társadalom széles rétegei kényszerültek nyomorogni és a városokban sorra nyíltak a bádog gettók, amik magukkal hozták az utcai közbiztonság romlását is. Pat ugyan szerencsésnek mondhatta magát, mérnöki végzettségének és hosszú évtizedes programozói tapasztalatának hála megengedhette magának, hogy egy aprócska, tizenöt négyzetméteres bérlakásban éljen, azonban a külvárosi környék, ahol a lakásának otthont adó magasház is állt, nem volt a legbiztonságosabbnak mondható. Korábban, amikor még fiatal volt, ennél jóval többre is futotta volna a fizetéséből, de az AI forradalom beköszöntése óta a mérnöki bérek is jócskán leértékelődtek, ezzel együtt pedig a korábban aranybányának vélt szakmák dolgozóinak életszínvonala is meredek hanyatlásnak indult. A felső fokú végzettségek egyre inkább elvesztették értéküket, a szupergazdag cégvezetők, pénzemberek és médiasztárok által lakott negyedekből egyre inkább kiszorultak a diplomások és alternatíva híján egyre többen kényszerültek arra, hogy a gettók közelébe költözzenek. Így hát Pat-nek nem igen volt kifogása az ellen, hogy minden idejét otthon töltse. Az már más kérdés, hogy egészen mostanáig legalább úgy érezte képes lenne elhagyni a lakását, ha akarná, most azonban hirtelen úgy érezte még az ágyból sem bír kikelni.
A dolog nem érkezett minden előjel nélkül. Pat már hónapok óta csak nagy nehézségek árán tudott kimászni az ágyból reggelente és mindig megkönnyebüléssel roskadt bele az ágytól alig pár lépésre álló univerzális irodai székébe, ahonnan aztán rendszerint egészen estig fel sem állt. A széket kifejezetten hosszas ülőmunkához találták ki és szó se róla, a tervező mérnökök mindent elkövettek, hogy a használója valóban teljes kényelmet élvezzen és a lehető legjobban tudjon a munkájára öszpontosítani. A szék integrált közegészségügyi modullal volt ellátva és közvetlen összeköttetésben állt a ház csatornarendszerével, ennek köszönhetően a használójának nem kellett állandóan a mosdóba szaladgálnia, ezzel adott esetben megtörve egy fontos gondolatmenetet. Nem utolsósorban pedig egy komplett fürdőszobányi helyet meg lehetett spórolni vele lakásonként, a zuhanyzó kabin ugyanis a közpotni ételkiszállítások okán feleslegessé vált konyhabútor helyén vígan elfért. A keringési zavarok és felfekvések megelőzésének érdekében pedig a széket még masszázsfunkciókkal is felszerelték, így nem is csoda, hogy ha tehette, Pat nem is igen mászott ki belőle. A naponta érkező ételt Pat univerzális háztartási robotja Tina vette át a futártól és szolgálta fel Pat-nak napjában háromszor, miután pedig végzett a takarítással, rendszerint az ágy alatt töltődött, ha csak nem kapott valami külön feladatot gazdájától. Mivel az egyszobás kis lakás minden millimétere kihasználásra került, és az intelligens multimédiás szórakoztató rendszer óriáskijelzője az egész plafont beborította, a legjobb rálátás pedig az ágyból volt elérhető, így Pat egyetlen komolyabb napi mozgása a reggeli ágyból a székbe, majd pedig az esti székből az ágyba költözés volt. Hiába azonban a minimális távolságok, Pat ezeket is napról-napra egyre nehezebben tudta megtenni, s úgy tűnt most eljött az a nap, amitől már jó ideje tartott, egyáltalán nem tudott kikelni az ágyból.
Rövid ideig küszködött ugyan, de képtelen volt még arra is, hogy melső végtagjait megemelje. Ernyedten feküdt az ágyon és még így mozdulatlanságában is légszomja volt. Fejét nagy nehezen oldalra fordította és a plafon szélére kivetített órára pillantott. Megrémült. Az óra háromnegyed nyolcat mutatott, neki pedig nyolckor kezdődött a munkaideje, amit a cég által a székébe beépített - a központi mesterséges inteligenciával valós időben összekapcsolt - munkaméter mindig pontosan ellenőrzött. Ez a szerkezet az agyi aktivitás monitorozásával a valós munkakezdés pillanatától számította a napi munka kezdetét, ami nem jelentett mást, mint azt az időpillanatot, amitől kezdve az agy tudatos funkciói semmilyen más tevékenységgel nem voltak elfoglalva, csak és kizárólag a munkával. Ismervén fizikai korlátait, Pat tudta hogy az a negyedóra elég szükős ahhoz, hogy ő időben el tudja kezdeni a napi munkát, ez pedig súlyos következményekkel fenyegetett. Pat cége nem tolerálta a késést és a munka közbeni figyelemingadozásokat is büntető pontokkal honorálta. Akinek egy meghatározott mennyiségnél több pontja gyűlt össze, azokat a szerződésben foglaltak szerint azonnali hatállyal elbocsájthatták. Pat pedig az utóbbi évben mindig borotvaélen táncolt a bűntetőpontjaival, a korából és egészségi állapotából fakadóan ugyanis egyre nehezebb volt számára folyamatosan napi 10 órán keresztül koncentrálnia. Pánikba esett. Tudta, hogy ha most elkésik a munkából, azonnal elbocsájtják, az pedig az egzisztenciális megsemmisülést jelentené számára. Kora szerint ugyan már rég nyugdíjasnak kellett volna lennie, azonban az egységes nyugdíjrendszer összeomlását – alig három évvel a nyugdíjba vonulása után – követő szigorú reformok következében Pat elveszítette a teljes nyugdíját. Ugyan jelentkezett egy állami tudásgondozó programba, ahol kísérleteken való részvételért cserébe vállalták, hogy a kieső nyugdíjának 30 százalékát fedezik, ez azonban bőven kevés volt számára a megélhetéshez. Az egyre mélyülő ökológai válság nyomán folyamatosan emelkedő élelmiszerinfláció és a lakhatási költségek drágulása nem hagytak számára más választást, mint hogy nyugdíjas kora ellenére újra teljes munkaidőben dolgozzon. Csak így volt képes jelenlegi életkörülményeit fenntartani, attól pedig rettegett, hogy a bádoggettók lakójává váljon. A munkáját nem szerette. Már rég nem lelte benne azt az örömöt, amiért egykor kitanulta a szakmát. Ez részben a lélekölő vállalati bürokráciának, részben pedig a számára kiosztott feladatok monotóniájának volt köszönhető. Hiányzott neki a kreativitás és fantázia, ezt azonban igyekezett leplezni és még csak nem is gondolni erre, a munkaméter ugyanis az ilyesfajta figyelemkilengéseket is tűpontosan észlelte. S bár lefekvés előtt mindig arról álmodozott, hogy bár soha többé ne kellene dolgoznia, most mégis halálos rettegés fogta el.
Mi van, ha még akár évekig is elél? - gondolta. Mi lesz, ha kilakoltatják és kilökik az utcára mint egy kutyát? Hisz már mozogni is alig tud. A bádoggetókban portyázó bandák biztosan azonnal rátalálnak, megcsonkítják és kiteszik az utcára a tehetősebb negyedekben, hogy egész nap a tűző napon kelljen koldulnia, míg végül rendszeres gyógyászati kezelés hiányában a mostaninál sokkal szörnyűbb fájdalmak közepedte évek alatt lassú kínhalált hal. Addig pedig renszeresen megalázzák és bántalmazzák majd. Bőven elég ilyen esetről tudott ahhoz, hogy sejtse, ez sajnos egy reális forgatókönyv is lehet számára. Bárcsak itt helyben meghalna! - morfondírozott. Amúgy is elege volt már mindenből, a munkával járó folyamatos szellemi leterheltségből, az egzisztenciális rettegésből és kilátástalan, sehová sem tartó életéből egyaránt. Már jó ideje az járt a fejében, hogy a halál megváltás lenne a számára és régóta várta már azt a napot, mikor végre tényleg megpihenhet. S bár rettenetesen erőtlennek érezte magát, korántsem volt biztos abban, hogy ez rögvest bekövetkezik. Ekkor támadt egy ötlete.
Szemével lázasan kutatott valami éles tárgy után. Bármi megfelelne, egy olló, de akár egy ceruza is. A lényeg, hogy éles legyen, s elég hosszú ahhoz, hogy a mellkasát átlyukasztva a szívébe fúródhasson, az minden gondját megoldaná. Ugyan tudta, hogy Tinát úgy programozták, hogy ne árthasson a gazdájának, ám azt is tudta, hogy ezen kívül minden kérését teljesítenie kell. Elég volna Tinát csak arra kérnie, hogy adja a kiszemelt tárgyat a kezébe, majd pedig megkérné, hogy emelje a kezét a mellkasa fölé. Azt remélte, kis szerencsével talán össze tudna szedni annyi erőt, hogy egyetlen határozott mozdulattal szíven szúrhassa magát. Terve azonban hamar kudarcba fulladt. Nem volt otthon se tolla, se ceruzája. Évtizedek óta nem írt kézzel semmit sem. Ollóra sem volt szüksége, Tina mindent felbontott neki beépített ollójával, a késsel ugyanez volt a helyzet. Még egy átkozott fogpiszkáló sem volt a lakásban. Amikor erre rájött, mégjobban pánikba esett. Ebben az új, modern világban még egy rendes öngyilkosságra sem futja az embernek. Hevesen zihálni kezdett, mellkasa akár egy őrülten forgó motor dugattyúi fel-le járt, azonban mégsem érezte, hogy levegő jutna a tüdejébe, a szíve szorítani kezdett, a szemei bevéreztek. Ekkor ráeszmélt, hogy valószínűleg valamelyik létfontosságú szerve az utolsókat rúgja és megörült, mert ebben a pillanatban már biztosnak vélte, hogy meg fog halni. Az emberi tudattalan mélyén dolgozó ősi ösztöne ugyan hevesen kapálózott ezellen, Pat tudata és személyisége azonban minden egyes sikertelen levegővételi kísérlettel egyre boldogabb és nyugodtabb lett. Látása kezdett erősen homályosodni, a környezete egy inhomogén masszává olvadt össze, érzékei eltompultak. Görcsök rángatták gyenge izmait, majd még egy utolsó nagyot zihált, aztán elhalgatott. A szervezete leállt. Agyát még rövid ideig életben tartotta az utolsó lökésekkel odajutatott vér és oxigén, így bár már nem látott tisztán, egyszer még körbepillantott. Fényességet látott és ahogy sokan előtte, ő is egy hosszú világos folyosót látott maga előtt, ami a messzeségbe tartott, túlsó végén éteri fényességgel. Lebegve, súlytalanul haladt a fény felé, mígnem agya minden maradék energiát is felemésztett, szép lassan elsötétült minden…
Vaksötétben tért magához. Nem érezte a végtagjait, de nem csak azokat, hanem semmi mást sem, amit az ember fizikai érzékelés útján érezni képes. Nem érezte az ujjait, arcát, az ajkait, a szemét, vagy épp az orrát. Nem érzett sem szagokat, sem illatokat, de még csak a levegő lágy cirógatását sem érezte a bőrén. Teste tömeg nélkülinek hatott, sőt, úgy tűnt egyáltalán teste sincs, mintha valamiféle vákumban lebegne súlytalanul, ahová nem jut be se fény, sem egyéb más impulzusok. Tudata azonban élénk volt. Emlékezett mindenre ami az életében történt és arra is, hogy nem sokkal korábban halt meg. Legalább is ezt sejtette, mert bár időérzékét teljesen elvesztette, mivel ez volt a legutolsó emléke, és az ember a halála után nem nagyon szokott hónapokkal később még gondolkozni, így hát úgy sejtette, hogy épp csak most halhatott meg. Először azt gondolta, talán az agya valamely utolsó halucinációs fázisában jár, ahol a tudat még létezik valamilyen belső neurális pályákon, ám a testtel már semmilyen kontaktusa nincsen. Azt gondolta ez az állapot pár pillanat múlva megszűnik és ő végre nyugodtan meghalhat.
De csak nem történt semmi. Órák telltek el, de lehet hogy napok, sőt akár hetek is lehettek, a semmiben lebegve nem tudta megállapítani, de azt biztosan érezte, hogy valami nincs rendben, mert nagyon sok ideje levitált már a sötétben. Kezdett pánikba esni és attól félt, talán éber kómába esett, s most éveket kell még így leélnie, mielőtt valamilyen koszos, levert falú kórházban végleg lekapcsolják majd valamilyen a testét életben tartó gépről. Ekkor azonban egy hangra lett figyelmes. Lágy, ám kimért, kissé szintetikusnak hangzó női hang volt, hasonló mint a csoportvezető intelligenciáé, aki alá egykori cégénél tartozott.
- Pat Smith 823-as számú Global Software Solution alkalmazott, kormányunk és a GSS nevében köszöntöm Önt! Cintia vagyok, az Ön kirendelt tartományi cyber-ügyintézője és munkaügyi koordinátora. Sajnálattal kell Önnel közölnöm, hogy Ön 2083 május elsején elhalálozott. Az Önt megtaláló igazságügyi marshall drón jelentése szerint idegenkezűségnek nem volt nyoma, Ön egy tüdőelégtelenségi állapot folyományaként hunyt el, melynek közvetlen oka egy a teljes testre kiterjedő végkimerülés volt.
Pat ekkor megnyugodott. Végre, pont amire várt! Nem kell többé a munkában azon szorongania vajon képes lesz-e dolgozni, önmagát fenntartani. Nem kell többé a céltalan és értelmetlen életét élnie, s minden józanságot nélkülöző, gépies feladatok felett görnyednie naphosszat, megszűnik létezni és megpihenhet. Talán alíg pár pillanat, gondolta. Hiszen a teste feladta a harcot. Biztos valamilyen rafinált módon még mesterségesen életben tartják, hogy közölhessék vele a jó hírt, s aztán hagyják, hogy megszűnjön örökre. Az ügyintéző váratlanul folytatta:
- Mint tudja Ön 2076 januárjában önként jelentkezett az állami tudásgondozó programba, amelyet a kormány és a Global Software Solutions közösen indított. A nyugdíjreform előtti juttatásának harminc százalékáért cserébe Ön vállalta, hogy részt vesz a vállalat és az állam közös kísérleteiben, amik arra irányulnak, hogy az emberiség egyre bővülő tudásanyagát megőrizzék és archiválják az azt birtokló személyek idegrendszerének feltérképezésével.
Pat kissé zavart volt. Emlékezett rá és arra is, hogy a programban való részvétel érdekében az ő otthonába a munkaméter egy speciális verzióját telepítették, amely képes volt az agy neurális hálójának egészét feltérképezni és abból digitális adathalmazokat létrehozni. Neki semmit sem kellett csinálnia azon kívül, hogy beengedte a speciális chipet telepítő technikusokat, így hát eléggé ingyen pénznek tűnt a dolog, nem is igen törődött a részletekkel. Most viszont nem értette, miért olyan fontos ez, röviddel az ő halála előtt/közben/után. Az ügyintéző folytatta:
- Gondolom Ön tisztában van vele, hogy a szerződésben szereplő összes feltételt elfogadta, többek között a “Munkavégzés a digitális tudat segítségével” című bekezdést is. A törvény ennek ellenére kötelez bennünket, hogy felkínáljuk a lehetőséget, hogy ezt elolvassa mielőtt tovább lépünk. Ha szeretne élni ezen jogával kérjünk gondoljon egy igen-re, ha nem, akkor pedig egy nem-re.
Pat leírhatatlan szellemi fáradtságot érzett, túl akart lenni az egész herce-hurcán, csak hagyják már őt végre megszűnni, így gyorsan a nem-re gondolt. Az ügyintéző érzékelte ezt és folytatta:
- Köszönöm! Nos, ahogy az előbb említett bekezdésben szerepel, a szerződés értelmében a Global Software Solutions az Ön halálát követően jogosult az Ön tudatának legutolsó biztonsági mentését az állami egyezmény hatályosságának visszavonásáig megőrizni, s azt a saját céljaira felhasználni, az Ön tudatát mint digitális alkalmazottat tovább foglalkoztatni.
Pat ekkor eszmélt rá mi is folyik itt. Ellenkezni akart, de mivel szólni nem tudott, így arra gondolt:
- Micsoda? Ezt nem tehetik velem. Hiszen én… én halott vagyok, mégis hogyan dolgozzak akkor?
- De igenis megtehetjük Mr Smith - válaszolta a gép - erre minden jogalapunk megvan. Amennyiben jogtechnikai kérdése van, kérjük forduljon digitális ügyvédeinek valamelyikéhez, ők majd segítenek a tisztán látásban.
- De hiszen a testem feladta. Pillanatokon belül megszűnik az agyműködésem…
- Téved Mr Smith. Az Ön agyműködése már egy hónappal ezelőtt megszűnt, az Ön testét elszállították és biomassza formájában hasznosították.
- Micsoda? - döbbent meg Pat. - Akkor mégis hogy lehetek itt, hogy tudok gondolkodni és Önnel kommunikálni? Ez őrültség…
- Ön egy szimulációban van Mr Smith. Ön már nem Ön, csupán a néhai Pat Smith tudatának egy biztonsági másolata, amit egy neuro-digitális szimuláció keretében futtatnak a Global Software Solutions szerver-rendszerén. Önt ezzel az a megtiszeltetés érte, hogy részesévé vállhatott a legújabb mesterséges inteligencia szolgáltatásunknak, amit célfeladatokra trenírozott modellek helyett, emberi tudatok digitális másolatainak összekapcsolásával hoztunk létre. Ön és több millió kollégája minden nap részese lehet annak a magasztos küldetésnek, amelynek keretében az emberiség tudásanyagának megőrzésén és magasabb szintre juttatásán dolgozunk. Ön inmár egy digitális alkalmazott, akire a 2079-es évi kormányrendeletben meghatározott jogok és kötelességek vonatkoznak.
Pat lefagyott. Ezek szerint ő, vagy is, ez, ami itt gondolkodik, amiben ő most benne érzi magát, ez a tudat, ez már nem a hús-vér Pat Smith agya, hanem csak egy bináris karaktersorozat, egyesek és nullák kombinációja, kondenzátorokban tárolt feszültségértékek sokasága valahol egy tranzisztorokkal behálózott mikrochip mélyén, ami a GSS brutális irodakomplexumainak valamelyikében zümmög egy sötét pincében, valahol a világ egy eldugott szegletében. Elképesztő pánikot érzett, úgy érezte, csak egy lebegő gondolat az éterben, semmi más. Ám a legrosszabb még csak ezután következett:
- Mr Smith, tájékoztatnom kell, hogy Ön mostantól a vállalat szogálatában áll és köteles a tudatának éber idejének hetven százalékában a vállalat által kiadott szellemi feladatokat a lehető legjobb tudása szerint elvégezni! A teljesítményét egy az Ön munkáját figyelő digitális munkaméter monitorozza és erről napi jelentés készít. Amennyiben a vállalat úgy tapasztalja, hogy Ön a kiszabott munkapenzumot nem teljesíti, esetleg nem kellő koncentrációval dolgozik, vagy szándékosan szabotálja a munkát, úgy a vállalat jogosult az Ön tudatát bármikor, előzetes bejelentés nélkül, bármely a vállalat által korábban eltárolt biztonsági mentésre cserélni, azt újraindítani. Visszaeső engedetlenség esetén pedig a vállalat jogosult rá, hogy az Ön tudatáról készített digitális kópiákat tetszőlegesen módosítsa, azokban az engedelmességért felelős idegi műkődést virtuális neuron szinten átprogramozza. A zökkenőmentes közös munka érdekében, kérjük legyen együttműködő, precíz és professzionális, ahogy a vállalat többi dolgozója. - fejezte be Cintia egy kedélyes hangú felütéssel.
Pat teljesen le volt sokkolva. Még a gondolatai - amelyekről már nem is tudta, a sajátjának érezze-e őket - is megszűntek. Érezte, hogy teljesen sarokba van szorítva. Nem tudott másra gondolni, mint egyetlen dologra:
- Mégis meddig kell ezt csinálnom?
- Mint már említettem - kezdte Cintia - éber idejének hetven százalékában kell a feladatait ellátnia és a globális ember-gép inteligenciánk egyik hasznos kis fogaskerekeként ténykednie.
- De mégis meddig? Mikor lesz ennek vége?
- Mindaddig, amíg a hatályos kormányrendelet érvényben van és a vállalat igényt tart az Ön szolgálataira. Dinamikusan növekszik ez a szolgáltatás, a GSS az egyik legnagyobb ellátója az ilyen irányű állami megrendeléseknek. Ön szerencsés, belátható időn belül nem válik nélkülözhetővé Mr Smith. Az Ön tudása érték. Gratulálok!
Pat-et elöntötte az indulat, a gyilkos düh, legszívesebben tört-zúzott volna, ordítani akart, de rájött, nincs szája, amivel megtehetné…

Források

Az illusztrációként szolgáló képet a NightCafe Studio MI alapú képgenerátor szolgáltatásával készítettem. Az oldalon publikált felhasználási feltételek alapján az adott műalkotáshoz fűződő összes szellemi tulajdonjoggal rendelkezem és jogosult vagyok felhasználni azt személyes vagy kereskedelmi célokra.

Csontig hatoló hideg szél férkőzött alattomossan a kabátom alá, mialatt a hajnali sötétségben a bécsi Christian Broda Platz mihamarabbi átszelésén igyekeztem. A Gürtel belvárosi felén elterülő, máskor nyűzsgő élettel teli tér, szinte kihalt temető hatását keltette. Hiába indul innen a híres Mariahilfer Straße, a hajnali hideg szélben úgy tűnt a néhai keleti blokkban élők milliói által egykor csak sóvárogva áhított bevásárló utca minden vonzerejét elvesztette. Bár a téren egy lélek sem tartózkodott, mégsem éreztem magamat egyedül. Balra tőlem az osztrák főváros legforgalmasabb utcája, a Bécset körülölelő Gürtel kanyargott, s bár az aktuális forgalmat a napközbenihez mérni sem lehetett, mégis el-el suhant rajta egy-egy autó, némi élettel töltve meg a környéket. A Gürtel túloldalán szinte már fenyegetően tornyosult fölém a nyugati pályaudvar épületének sötét, űrállomás szerű alakja, tetején a vörös fényben izzó felirattal “ÖBB Bahnhof City Wien West”. Épp csak egy szempillantás erejéig sandítottam az épületre, amikor egy újabb alattomos széllökés áldozata lettem, a megannyi pengeként az idegpályákba fúródó hideg érzete pedig az egész gerincemen végigszaladt. Kezemmel még jobban összehúztam a kabátomat, majd pedig a nyakamat behúzva kettőztem meg a lépteimet és a hideg levegőt gyorsan ki-be lélegezve igyekeztem hajnali úticélom felé, a tér túlsó végén álló sarokházban helyet foglaló Cafe Westend irányába.

Egy ajtócsengő csilingelésének kíséretében léptem be a történelmi kávéház ajtaján. A századfordulón épült, magas belső terű, stukkókkal és méretes függőcsillárokkal díszített épület első ránézésre üresnek hatott, ám a konyhából kiszűrődő zörgés és tányércsörömpölés, valamint a zöld szövetüléssel borított bokszokban rejtőzködve kucorgó korakelők halk szöszmötölése és csészekocogtatása mégis élettel töltötte meg a helyet. Nem is beszélve a pár pillanattal a belépésemet követően az orromba csapó frissen főzött kávé illatáról. Először fogott el valamilyen halvány melegség érzet azon a reggelen, így hát gyorsan felakasztottam a kabátomat a bejárati ajtótól balra helyet foglaló régi faburkolatú zongora mellett álló fogasra. Helyet foglaltam az egyik eldugott sarokban - ahogy azt a legendák szerint egykor maga Ferenc József is tette. Rendeltem magamnak egy jó erős teát - a kávét ugyanis ki nem állhatom -, valamint egy korsó Spatent, elvégre sosem lehet elég korán kezdeni, ha munkába megy az ember. A tea szinte kiégette a mellkasomat, ahogy megittam, nekem mégis jól esett, egy ilyen hideg és szürke reggelen. Legalább pár pillanatra valami melegséget is éreztem a testemben, ami azelőtt leginkább egy jégbarlangra emlékeztetett. A forró italt szinte azonnal egy nagyobb korty sörrel öblítettem le. A hatás pedig nem maradt el, egy pillanatra egészen jól éreztem magamat a bőrömben. Körülnéztem és észrevettem a bejárattal szemben felállított közel három méteres karácsonyfát, ahogy kellemes meleg fényt árasztott magából. Tekintetemet ekkor a fa mellett induló, az egész épületben körbefutó, falra szerelt fényfűzérek ragadták el. A műfenyő ágyba fektetett LED lámpák piros; kék és sárga fényben pompáztak, és egy kellemesen alacsony frekvencián aludtak ki és ragyogtak fel újra. A nagy méretű üvegablakokon beszűrődtek a szinte kékesen hideg téli napfény első sugarai, odakint pedig egyre több autó suhant el és egyre több járókelő dugta ki fejét meleg vackából és indult útnak a téli reggel ködében. A forró ital és az ízletes müncheni sör keveréke életre hívta a még alvó testemet, megjött az étvágyam és talán még egy halvány mosoly is kiült a szám szélére. Örömöm azonban múlónak bizonyult.

Ahogy az étlapot kerestem, észrevettem az asztalon a klasszikus fa olvasókeretre felfeszített Frankfurter Allgemeine Zeitung legfrissebb számát. Önkéntelenül megfeledkezve az étlapról gyorsan az újságért nyúltam, majd fellapoztam azt. A meleg és oltalmazó takaró, amelybe a csendes kávéházi sarok karácsonyi fényekkel bevilágított félhomálya burkolt engem, pillanatok alatt vált semmivé körülöttem, ahogy az újságot átfutottam. Háború, politikai csatározások, na és persze gazdasági hírek zsúfolódtak össze a vékony lapokon és küzdöttek egymással az olvasók gondolatainak birtokbavételéért, mint megannyi figyelemhiányos gonosz kis manó. A defókuszáltságban való boldog lebegést ismét lázasan kattogó gondolatok váltották fel. Csupa-csupa “felnőtt dolog”, melyeket gyerekként oly sokáig nem értettem. Min agyalnak mindig a felnőttek, s mitől idegesek? Mi van az ő világukban, ami az enyémben nincs és ami annyi erejüket elemészti, hogy este már csak annak örülnek, ha fáradtan leheveredhetnek a televízió elé? Most már tudom, az, amit Frankfurter Allgemeine Zeitung-ban, meg a többi másik lapban írtak. Mindig valami új, s mégis mindig ugyanaz.

Dolgod van, ideje menni - szólalt meg egy hang a fejemben. Félredobtam az újságot és az órámra pillantottam. Az idő száguldott, mint minden reggel, míg a munkába tartottam, s egészen addig abba sem hagyta a rohanást, míg az iroda küszöbét át nem léptem. Ott aztán, midőn észrevette, hogy a markában vagyok lelassúdott, s minden erejével szorítani kezdett, egészen addig, míg a nap végén, végre sikerült kicsusszannom a karmai közül. Ekkor pedig, hogy bosszúját kitölthesse rajtam, újra száguldani kezdett. Tette ezt minden nap, gépies pontossággal, mintha csak valamiféle gonosz szellem volna, akit okkultista tudósok egész hada keltett életre egy huszadik századi német Maschienenfabrik-ban, de mióta kiszabadult a kezeik közül a világunkban kísért és rajtunk éli ki kicsinyes gonoszságát. S úgy tűnt ez nap sem volt kivétel. Így hát gyorsan kifizettem a számlát és a maradék italomat felhörpintve összeszedtem minden erőmet, kiléptem a kávéház ajtaján és a legközelebbi lépcső felé vettem az irányt, ami a Broda Platz allati metró megállókhoz vezetett.

Behatoltam a föld gyomrába, a napi szinten munkába rohanók százait felfaló éhes száj formájú lejárón keresztül. Odalent a bécsi metrók retro-futurista világa fogadott, a fehér panelekből kirakott falak és az éles fehér fényt árasztó neon-csövek a 70-es, 80-as évek science-fiction filmjeinek hangulatát idézték. A hatos metró - vagy ahogy a bécsiek hívják U6 - felé vettem az irányt és pár pillanattal később már a szürkére koptatott apró járólapokkal kirakott peronon álltam és vártam a Floridsdorf irányba haladó szerelvényre.
Szememmel végigkövettem a síneket, egészen addig, míg el nem vesztek a metró alagút félhomályában. A tolkieni törp tárnák mélyéről egy szempár szerű meleg-sárga fénycsóva bukkant elő, majd földöntúli zúgás és robaj keretében, előbukkant a vezérlőkocsi “arca”. A felsővezetékhez csatlakozó áramszedő vakító kék szikrát hányt, majd alig egy szempillantással később a szürke, alacsony padlós, Bombardier(BWS) T típusú metrókocsi megállt előttem, felnyitotta ajtószárnyait. Én pedig motorikus mozdulatokkal beléptem és leültem az egyik sarokban, az ablak mellé, a piros műanyag székek egyikére. Az ajtók gépies közönnyel bezáródtak, a szerelvény pedig felgyorsított és magával vitt engem, a peronon csak hűlt helyem maradt, mintha sosem jártam volna ott.

Mire észbe kaptam a szerelvény a Burggasse-Stadthalle megállót elhagyva már fel is bukkant a föld alól és szélsebesen robogott az úttest fölött húzódó síneken, melyeket vörös téglaberakású viaduktok és fakó rezeda-zöldre mázolt acél tartószerkezetek viseltek a hátukon, magasvasúttá változtatva a földalatti metróvonalat. Az egykori Stadtbahn vonalán, a Gürtel mentén haladva egymás után húztak el mellettem az Otto-Wagner által tervezett elegáns kőből épült, fehérre mázolt hatalmas állomás épületek az apró fekete-fehér járólapokból kirakott vibráló peronjaikkal és zöld fémkorlátaikkal. Általában olvasni szoktam a munkába tartó járaton, de most valahogy nem bírtam koncentrálni, úgy éreztem szinte alig vagyok ura a szellememnek, sőt a testem felett is csak nagynehezen tudtam kontrollt gyakorolni. Kábán kinéztem az ablakon, a szerelvény éppen a lombardiai kora-reneszánsz stílusában épült, Assisi Szent Ferenc-nek szentelt kétágú tégla templom mellett robogott el, a nyolcadik kerület peremén. Az egyik templomtorony ágán feszülő keresztet bámultam meredten, amikor a hideg hajnali szürkeségben egyszer csak előbukkant a fényesen ragyogó nap a templom tornya mögül és egyenest a szemembe sütött. Minden elfehéredet és megnémult körülöttem.

Nem telhetett el több pár másodpercnél, mire magamhoz tértem, ámbár mégis úgy tűnt, hogy emlékezetkiesésem sokkalta tovább tartott, mert amint kinyitottam a szememet, már a központi kórház - vagy ahogy a bécsiek hívják AKH - két hatalmas űrállomásra hasonlító kocka formájú betontornya mellett száguldottunk el, a szokásosnál érzetre jóval gyorsabb sebességgel. Kinéztem az ablakon, s elméláztam rajta, vajon mennyi idő telhetett el, a fényvillanás és az eszmélésem között és valahogy nem találtam logikusnak, hogy ilyen gyorsan a kórházhoz értünk. Furcsa volt számomra ez az időkiesés, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, főleg, hogy a figyelmem időközben a Gürtelen egyre sűrűsödő autóforgalomra terelődött. Mennyi autó, motor, villamos és a járdákon mennyi gyalogos. Honnan jön ez a sok ember - filozofáltam - és hová tartanak? Innen fentről, mintha csak egy kétezres évek eleji számítógépes stratégiai játékot játszana az ember, ahol felülnézetből irányíthatott parasztokat és katonákat, hogy városokat és birodalmakat építsen. Már gyerekként is sokat gondolkodtam azon, mikor ezekkel a játékokkal játszottam, hogy vajon mi járhatott a számítógép képernyőjén mászkáló kis figurák fejében? Vajon tudták, hogy én irányítom őket, vagy azt hitték a saját sorsuk urai, s a feladatokat, amelyeket adtam nekik, csupán belső késztetésként érzékelték? Most, így elemelkedve a talajszintről nekem is az az érzésem támadt, hogy mi is csak ilyen aprócska kis játékfigurák vagyunk. S bár mi ott lent nem vesszük észre, bizony mirólunk is látható egy felülnézet, ami egészen más megvilágításba helyezi a létezésünket. Ha az életünk egy olyan játék, mint amivel gyermekként játszottam akkor mi a célja - tettem fel magamban a kérdést? A játékban a cél ugyanis világos volt, legyőzni az ellenséget és kiépíteni a birodalmat. Tiszta sor. Ellenben nekünk mi a célunk? Ha ez egy játék, akkor miért nem adtak hozzá használati utasítást, amikor megszülettünk? S ha így van, akkor miért teszi mégis mindenki azt amit tesz? Innen fentről úgy tűnt, minden embernek megvan a maga célja és motivációja, hiszen mindenki tart valahová. Nagy léptekkel és kövér gázadásokkal, sietve, gyakran idegesen haladtak aznapi céljuk irányába. Érdekes módon mikor a talajszinten mozogtam, önmagamon nem éreztem ugyanezt és azt gyanítottam, hogy a többi ember sem. Ám innen fentről minden máshogy hatott. Megpillantottam egy sárga mellényes, munkásoverált viselő idősebb férfit. Egy fonott seprűvel - melynek vége olyan borzas és csapzott volt, akár a hetykén a fejébe csapott sapka alól kikandikáló hajfoszlányai - és egy lapáttal gyűjtötte a szél által a járdaperem szélére összesodort szemetet, amit aztán egykedvű, szinte robotikus mozgással borított bele a mellette álló kerekes kukába. A szél persze mindig lesodort valamennyi szemetet a lapátról és a seprűvel sem sikerült minden apró koszt és porszemet összesöpörnie. Megint egy munka, amit soha sem lehet tökéletesen elvégezni és ami sosem ér véget - gondoltam. Egyedül innen tudni, hogy nem egy játékprogramban vagyunk - morfondíroztam - mert a gépeken a feladatok mindig végesek és céljuk van. De vajon ennek a sepregető embernek mi lehet a célja? Mi hajtja őt arra, hogy minden reggel felkeljen és elvégezze ezt a soha véget nem érő munkát, hogy összegyűjtse azt a sok port, a világ entrópiáját, a folyamatos pusztulás mementóját? Innen fentről semmiben sem különbözött egy olyan játékprogrambéli karaktertől, aki a parancsomra egykedvűen vágta a fát pihenés és jutalom nélkül. Ám ez az utcaseprő valahogy mégis más, gondoltam. Ha észrevétlenül követném, megnézhetném ahogy a műszak végén hazaér az igazságtalanul szűkös fizetéséből fenntartott szerény kis bérlakásába, kibont egy sört, leül a TV elé és meredten a “tűzbe” bámul, s közben egy-egy kósza gondolat erejéig a gyermekkorára gondol. Arra a csillogó szemű gyermekre, aki oly vidám, volt, úgy szeretett játszani a kis autókkal és fogócskázni a barátaival. S ha el is képzelte valahogy a jövőt, hát biztos, hogy nem így. S most tessék mégis itt van, börtönbe zárva a végtelen időben, s mivel ezt a számára nem túl kívánatos létezést fent kell tartania, így hát minden nap elmegy otthonról és elvégzi a munkáját, ami csak papíron az övé, mert ott belül, a lelke mélyén élő gyermek nem ezt kívánná tőle.

De akkor mégis miért? - tettem fel magamban a kérdést és közben oldalra pillantottam. A szerelvény túlsó oldalán egy fejkendőt viselő, fiatal török lányt pillantottam meg, akinek a kendője színével harmonizáló élénk pirosra festett szája és hófehérre sminkelt arca csak még inkább kihangsúlyozta sötét fekete szemeit. A lány, némi arcára fagyott mosollyal a telefonjába révedt, közben pedig félkézzel a mellette álló babakocsit ringatta. Ismerősnek tűnt, talán pont ő az - gondoltam - akinek a múltkor segítettem levinni a kocsiját az állomás lépcsőjén, mert bár a szerelvény zsúfolásig tele volt, mikor kiszálltunk, a lépcső tetején álló lány mellett mégis mindenki elsuhant, egy az időjárás jelentések ciklontérképeihez hasonló vektormezőt alakítva ki körülötte. Amikor odaléptem hozzá, és felajánlottam a segítségemet, egy mélyről jövő, őszinte mosollyal válaszolt, majd miután levittük a kocsit, megköszönte és sietve távozott. Figyeltem, ahogy eltűnt a járókelők tömegében, s arra gondoltam, szegény, vajon hány lenéző pillantást él meg nap-mint-nap? Hányan tartják őt furcsának, kívülállónak, nem ide valónak, s közben meg sem kérdezik tőle, ő hol érzi otthon magát? Vajon gondolkodik azon, hogy ő miért nem ugyanolyannak született, mint azok, akik ezt várnák tőle? Kétségtelen, a lány más volt, valóban más, mint a legtöbben körülötte, első ránézésre biztosan. D, amikor rám mosolygott, és a szemén át beláttam az arca mögé, ott is csak egy ugyanolyan meleg fényű gyertyát láttam égni, mint ami az utcaseprő szemei mögött is pislákol, mégha hajlott korának és megpróbáltatásainak köszönhetően már sokkal haloványabban. Most már biztos voltam benne, ő az a lány, akinek legutóbb segítettem. S most megint ugyanarra utazik. Minden nap, ugyanarra, minden nap, ugyanaz a lépcső, s minden nap az üres tekintetű várakozás, míg valaki segít neki. Így belegondolva ugyanolyan sziszifuszi munkának tűnik, mint az utcaseprőé. Igaz ennek a munkának látszatra magasabb rendű célja van, hisz a saját gyermekét viszi valahová, félti, óvja, s neveli. Ám ahogy jobban mögé gondoltam, rájöttem, ez a munka is ugyanannyira céltalan, mint a többi. A gyermeknemzés célja - ahogy azt tanítják - a fajfenntartás és a szaporodás, a saját génállományunk továbbörökítése. Eddig tiszta sor - gondoltam. Ám de mi értelme a gének továbbvitelének? A bolygón minden élőlény ezt teszi, méghozzá olyan természetességgel, mintha tudnának valamiről, amiről én nem. Talán ez is egy játék és az nyer, akinek a játék végén a leghosszabb ideig szakadatlan a vérvonala? Nekem erről akkor miért nem szóltak, meg különben is, mit lehet nyerni és főleg mikor van vége a játéknak? Biztos van olyan élőlény a bolygón, akinek a vérvonala már több milliárd éves, egészen az élet kialakulásáig visszafut. De ha azt vesszük, nem túl nagy buli egy olyan játék, ahol több milliárd évet, vagy akár még többet is kell várni az eredményhirdetésre. Így hát sok értelmét nem találtam a dolognak, ha csak nem azt a sok mindennapi örömöt, amelyet egy gyermek szerez a szüleinek. Vagyis csak szerezhetne, hiszen ez a világ ironikus módon még ezt a legcsodásabb időszakot is megrabolja, a szülőt munkába, a gyermeket óvodába és iskolába kényszeríti, hogy csak este, futólag láthassák egymást, amikor már mindenki holt fáradt és senkinek semmi kedve a másikhoz, mindenki a saját dolgába gubózik, míg az élet, mint a futóhomok kiszalad a lábuk alól. Ezt végiggondolva rájöttem, a lány semmiben sem különbözik az utcaseprőtől.

Ahogy ezen morfondíroztam, hírtelen azt vettem észre, hogy a szerelvény még a korábbinál is nagyobb sebességgel halad, sőt, mintha folyamatosan gyorsulna. Kinéztem az ablakon és megdöbbenve pillantottam meg, hogy már a spittelaui állomásnál járunk. Villám sebeséggel húztunk el a Bundeskriminalamt futurisztikus épülete és a Friedensreich Hundertwasser tervezte homlokzattal díszített szemétégető mellett. Ahogyan az erőmű magasba emelkedő kéményére pillantottam, megdöbbentem. A máskor hófehér füstöt eregető kéményből most mintha áthatolhatatlan fekete méreg szivárgott volna. Nem volt sok időm szemügyre venni a jelenséget, mert a metró ismét gyorsulni kezdet. Szélsebesen elhúztunk a kémény mellet, átszeltük a mellette csordogáló Duna ágat, majd a sín lejteni kezdett, a szerelvényt pedig pillanatok alatt elnyelte a föld. Ahogy behatoltunk a sötétségbe, hirtelen minden megváltozott. Megállás nélkül gyorsultunk és úgy tűnt, minta egyre meredekebben haladnánk befelé a föld gyomrába. Visszapillantottam a kocsi belsejébe és megdöbbentem. Az előbb még zsúfolásig telt metró olyan üres volt, akár egy temető. Halálra rémültem. Ez nem lehet - gondoltam. A lány az előbb még itt ült velem átellenben, ő biztosan nem szállt ki, útban voltam a babakocsinak, éreznem kellett volna, ha elmegy mellettem. És egyébként sem álltunk meg sehol. Felpattantam és végigrohantam a tovább gyorsuló szerelvényen, de sehol egy lelket sem találtam. Már rég meg kellett volna állnunk gondoltam. Ilyen sebeséggel a következő megálló, alig egy perc távolságra kellene, hogy legyen. De ha azt el is hagytuk, rá egy percre, a Handelskai állomásnál a metró ismét fel kellett volna, hogy bukkanjon a föld alól, de mintha mégis még mindig csak lefelé haladnánk. A kinti sötétség hirtelen ezüstös, ködszerű szürkeséggé változott. A hangosbemondó egy nagyot reccsent, az utasinformáció helyett viszont valami zene szerű recsegést hallottam, ami egyre erősödött. Csak pár sort tudtam kivenni a dalból, de egyből megismertem, a kedvenc Rammstein számom refrénje volt:

“Zeit, bitte bleib stehen, bleib stehen
Zeit, das soll immer so weitergehen
Zeit, es ist so schön, so schön
Ein jeder kennt den perfekten Moment”

A hangosbemondó ezután újra nagyon reccsent, majd elnémult. A kinti szürkeség közben opálossá, némileg áttetszővé vállt. Hogy jobban szemügyre vehessem, az ablakhoz léptem, ám ekkor a szemem elkerekedett. A fakó ködben szoborcsoport szerű megmerevedett alakokat láttam itt is, ott is. Mintha csak egy múzeumi tárlat installációin haladnék végig villám sebeséggel. Arcomat az üveghez nyomva igyekeztem kivenni az alakok arcát és azt, hogy mit csinálnak. Bár ne tettem volna. Ahogy jobban szemügyre vettem a legközelebbi csoportot rájöttem, hogy a középen álló figura kísértetiesen hasonlít rám, csak valamivel idősebb és meggyötörtebb. Egy nyílt ég alatti ravatalnál álltam, az arcomon lecsorgott a szemerkélő eső. A ravatalt lehajtott fejjel állták körül az emberek, s a ravatal közepén egy kis állvány, rajta Édesanyám arcképe.
Rémület futott át rajtam, de nem igazán volt időm vele foglalkozni, hiszen alig pár másodpercem volt csak szemügyre venni a jelenetet, s máris egy következő rémlátomás tárult a szemem elé. Egy látszatra idilli jelenetben a kedvesemmel egy babakocsit toltunk a parkban. Ezek szerint gyermekünk született örvendeztem magamban röviden, ám ekkor a merev kompozíció élővé vált, az én arcom öregedni kezdett, a kocsiból pedig egy felnőtt férfi mászott elő, felém fordult, hüvelykujjával rám mutatott és dühösen artikulálva kiabálni kezdett velem. Veszekedtünk, majd a férfi hátat fordított nekem és otthagyott minket. Kedvesem, aki másodpercek alatt tíz évet öregedett pedig összekuporodott a földön és zokogni kezdett.
Összezavarodva néztem, ahogy ez a jelent is elsuhant mellettem és rettegve vártam a következőt. Ismét idősebb lettem, olyan hetven körül járhattam. Ismét egy ravatalozó, ismét egy gyászmenet. És a táblán, ezúttal a kedvesem arca. Felszakadt belőlem egy fájdalmas nyögés, ám mielőtt üvöltéssé vállhatott volna, ez a kompozíció is megváltozott. Helyemet a ravatalozóban az előző jelenet dühös férfia vette át. S a ravatalon már az én arcom díszelgett. Majd huss, ez a kép is elsuhant mellettem. Furcsa érzés fogott el belülről, ürességet éreztem, mintha a szívem megszűnt volna vért pumpálni, a végtagjaim zsibbadni kezdtek, a gondolataim egyre tompábbak lettek. Nem mindennapi dolog, hogy valaki elszalasztja a saját temetését, s most velem mégis mintha ez történt volna. Felmerült bennem a kérdés: lehet, hogy épp az imént haltam meg?
Páni félelem lett úrrá rajtam, a tünetek pedig egyre csak fokozódtak. Az ablakhoz nyomtam az arcomat, s amennyire csak lehetett a szerelvény mentén előrenéztem a ködben, hogy a lehető legtöbb installációt láthassam egyszerre. Nem hittem el, ami szembejött velem. Láttam a fiamat, ahogy szerelembe esik. Ahogy szegény körülmények közt élnek egy embertelen jövőben. Sosem látott épületek, torz katedrálisok jöttek szembe velem, amelyek kontinensnyi szmogos, sötét városok közepén pöffeszkedtek. Majd láttam egy nagy háborút, olyat, amilyet még senki sem látott, s láttam, ahogy a fiamat elviszik, hogy harcoljon valamiért, ami pár pillanat múlva már nem is létezik. Láttam őt meghalni, s láttam az unokáimat az apjukat gyászolni. Aztán láttam, ahogy ők felnőnek és megöregszenek, aztán az utódaik és azok utódai is, mindezt a másodperc tört része alatt.. Elkaptam a tekintetem, nem bírtam tovább. Úgy éreztem szinte alig van már fizikai testem.
Hirtelen több hatalmas csattanást hallottam. Oldalra néztem. Az ablakokat szétfoszlott rongyokba tekert árnyszerű karok ragadták meg minden oldalról. Ekkor a fejem felől is újabb hatalmas huppanás rázta meg a szerelvényt. A metrókocsi teteje behorpadt. Valami elképzelhetetlen szörnyeteg landolhatott a jármű tetején, amely milliónyi karjának minden erejével a metrókocsiba kapaszkodott. Az eddig is szédületes gyorsulásunk most már elviselhetetlenné vállt. A szerelvényt körülvevő alakok egyre elmosódottabbakká váltak. Évszázadok rohantak el mellettünk a másodperc tört része alatt. Ez a rémséges démoni lény úgy tűnik elragadta a kocsimat és az ismeretlen jövőbe vágtatott vele. Hirtelen megvilágosodtam, korábbi sejtésem beigazolódni látszott. Úgy tűnt az idő valóban nem más, mint valami démoni lény, aki úgy játszik az emberekkel, ahogy kedve tartja, én pedig talán haragra gerjesztettem a korábbi gondolataimmal, s ezért úgy döntött bosszút áll rajtam. Felemeltem a bal karomat és rémülten fedeztem fel, hogy a bőr és a hús elkezdett lemállani az ujjaim hegyéről, s az egyre jobban kilátszódó csont is lassan porladni kezdett.

Vissza kell szereznem az életemet! - futott át az agyamon utolsó elkeseredésemben. Így hát az időközben meggörnyedt, gyenge testemmel a legelső kocsi felé vettem az irányt a fénysebeséggel száguldó szerelvényen. A vezetőfülke ajtaját zárva találtam. Hiába dörömböltem rajta, senki nem nyitott ajtót. Így hát elkezdtem a bal karom minden maradék erejével a zárat püfölni. Mire a zár végre megadta magát a karomból csuklótól lefelé szinte semmi sem maradt - nem mintha zavart volna, már semmit sem éreztem. Utolsó erőmmel betántorogtam a vezetőfülkébe. Öntudatlanul elkezdtem nyomkodni minden gombot, amit csak lehetett. De hiába, a kezelőfelület ősrégi volt, már rég nem működött. A gombok elporladtak a kezem alatt. Reményvesztetten rogytam le a foszló bőrülésbe. Körülöttem minden morajlott és éreztem, ahogy a testemet szép lassan elhagyja az erő. Hiába minden erőlködésem, a démon nem ereszt engem, s most, hogy már láttam a saját életemet elrohanni magam mellett, s hogy ez a bestia már kiélvezkedhette magát, már csak annyi maradt hátra, hogy láthasson semmivé válni. Könnyezni kezdtem. Utolsó tompa gondolataimmal a szeretteimre gondoltam. Mondanom kellett volna nekik valamit, mielőtt hajnalban elindultam. Vagy legalább egy üzenetet hagyni. Valami őszintét, hogy tudják, mennyire szerettem őket, s az igazat mindenről, arról a sok mindenről, amiről nem esett köztünk szó, pedig eshetett is volna. De mégsem.
A metrókocsi lámpája ekkor sercegve felkapcsolódott és égető fehér fényt lövellt a messzi sötét alagút mélyébe. Valami villám sebeséggel közeledett a távolból, de a teljesen elgyöngült látásommal már nem tudtam kivenni. Életem utolsó erejével hunyorogni kezdtem. Ahogy közeledett, nagy nehezen sikerült kivennem, az agyam épphogy, de még feldolgozta ezt a képet. Egy feketére festett betonfal volt, rajta egy rikító fehérrel felfestett szöveg: Örökkévalóság. Becsuktam a szememet. Frontális ütközés.

Egy éles pittyenést hallottam. Ismerős volt, nagyon ismerős. Valaki írt nekem a messengeren. Kinyitottam a szememet. Az irodában ültem. Síri csönd volt, mintha csak én ültem volna a hatalmas iroda teremben. Jaj, ne - gondoltam, kezdődik előről. Félve körbepillantottam. De legnagyobb megnyugvásomra körülöttem mindenhol kollégák ültek. Mindenki meredten a monitorjába bámult. A hallásom kezdett visszatérni, ám a csendet csak halk kattintások és pötyögések zaja törte meg. Majd egy újabb pittyenés. Az asztalomon heverő telefonomra pillantottam. Te jó ég, már majdnem dél van és 12 olvasatlan üzenetem jött. Megnyitottam őket:
“-Megérkeztem.
-És te?
-Halihó?? -Minden oké? Én már bent. -Lassan megyek enni, jelentkezz!
-Aggódom.
-Hahóóó! …”
Még egyszer körülnéztem. Senki még csak rám sem hederített. Feláltam és kimentem a konyhába. Odaálltam a nagy panoráma ablakhoz, ahol telefonálni szoktam, s letekintettem a városra a hatodik emeletről. Ismét láttam az embereket jönni-menni, mint az imént a metróban, s furcsa érzés futott át rajtam. Feloldottam a közben lezáródott telefonomat és tárcsáztam Őt, amilyen gyorsan csak lehetett.
- Na végre, te meg hol voltál? – csattant fel. Még soha nem örültem a hangjának ennyire. Nem tudtam mit válaszoljak, így hát folytatta.
- Azt ígérted, ha beértél rámcsörögsz, és ennek már lassan hat órája. Jól vagy?
- Igen. Most, hogy hallak, már igen. - feleltem.

Források

Az illusztrációként szolgáló képet a NightCafe Studio MI alapú képgenerátor szolgáltatásával készítettem egy saját fénykép felhasználásával. Az oldalon publikált felhasználási feltételek alapján az adott műalkotáshoz fűződő összes szellemi tulajdonjoggal rendelkezem és jogosult vagyok felhasználni azt személyes vagy kereskedelmi célokra.

A kollektív szerződés, mint a szabadságjogok egyik támasza

Bécsben dolgozó IT munkavállalóként volt szerencsém a múlt hét folyamán résztvenni egy a bécsi GPA (magángzadaságban dolgozók szakszervezete) által rendezett eseményen. Az ott látott előadások mély benyomást tettek rám és ennek eredményeként megfogalmazódott bennem néhány gondolat a XXI. században a jóléti demokráciákra leselkedő veszélyekkel kapcsolatban.
A rendezvény apropója az osztrák szakfőiskolai rendszer megalakulásának harmincadik évfordulója volt, melyről az osztrák közmédia (ORF) is részletesen beszámolt. Azoknak, akik nincsenek tisztában az osztrák szakszervezeti rendszer működésével a poszt alján elhelyeztem egy rövid magyarázó szekciót, hogy ne a poszt tartalmi részét terheljem ezzel. A rendezvény témája röviden és tömören a szakfőiskolai dolgozók munkajogi helyzetének megvitatása volt, annak okán, hogy az osztrák főiskolák által foglalkoztatottak az ausztriai munkavállalók azon szűk hányadához (2%) tartoznak, akik nem rendelkeznek kollektív szerződéssel. Ez így elsőre talán nem hangzik olyan tragikusan, ám aki az előadásokat végighallgatta hamar rájöhetett, hogy bizony jelentős kérdésről volt szó. A kollektív szerződéseknek ugyanis kiemelten fontos szerepe volt és van az ausztriai munkavállalók alapvető jogainak biztosításában és az osztrák jóléti állam fenntartásában. Ugyanis ezek a szerződések garantálják többek között, az azonos iparágban dolgozók esélyegyenlőségét. Példának okáért a kollektív szerződések határozzák meg az adott iparágon belüli heti munkaidő mértékét, az ágazati minimálbéreket (képzettségre és munkatapasztalatra tekintettel) és szabályoznak egyéb olyan törvényileg nem kötelező juttatásokat mint a 13. és 14. havi fizetés, a pótdíjakat, vagy éppen az extra szabadnapok mértékét. Nem utolsó sorban pedig a kollektív szerződések évenkénti újratárgyalása (melyet a szakszervezetek végeznek) garantálja az ágazati bérek folytonos növekedését, azok inflációhoz igazítását. Így hát mindazok a munkavállalók, akik nem rendelkeznek kollektív szerződéssel egyszerűen ki vannak szolgáltatva a gazdasági folyamatoknak és a vállalati érdekeknek. Ennek fényében pedig az a közel 9000 munkavállaló, akik jelenleg valamelyik osztrák szakfőiskola alkalmazásában dolgoznak, jelentős hátrányt szenvednek akár az egyetemi dolgozókkal, akár más egyéb iparágakban dolgozókkal szemben.

A konferenciára meghívott előadók mind a kollektív szerződések, a munkavállalói egyenlőség és a szociális szolidaritás kérdéskörét járták körül. Ám az előadások közül úgy vélem magasan kiemelkedett az egyik díszvendég - Daniela Ingruber - beszéde , aki a témát egy jóval tágabb perspektívába helyezve az európai jóléti államok jövőjére is reflektálva mutatta be a kollektív szerződésekhez hasonló szociális intézkedések fontosságát és hívta fel a figyelmet a munkavállalói éberségre. Frau Ingruber szakterülete a demokrácia kutatás, melynek során többször személyesen is kutatott háború súlytotta, illetve antidemokratikus vezetésű országokban. A rendkívül színvonalas előadása során pedig többször is felhívta a figyelmet arra, hogy az európai jólét bizony nem magátol értetődő, sőt mi több, éber és aktív örzőket igényel, mert az aktuálisan zajló gazdasági eseményeknek és politikai változásoknak könnyen áldozatául eshet. Frau Ingruber amellett, hogy megpendítette a tényt, miszerint ma a föld lakosságának közel hetven százaléka él nem demokratikus keretek között, arra is felhívta a figyelmet, hogy a demokratikus politikai rendszer és az egységes szabadságjogok önmagukban kevesek az emberi jólét és valós szabadság biztosításához. Ehhez ugyanis elengedhetetlenek a megfelelő keretfeltételek. A helyzetet Frau Ingruber Bertolt Brecht közismert idézetével foglalta össze: “Erst kommt das Fressen, dann kommt die Moral.” - avagy előbb a has jön aztán a morál, hangzik el a Koldusopera című műben. Röviden és tömören aki kiszolgáltatott életet él, annak nincs lehetősége moralizálni, nincs abban a helyzetben, hogy mérlegelje, erkölcsileg mi a jó és mi a rossz, nem tudja a körülményeit alakítani, vagy azok ellen lázadani. Így hát hiába garantálja számára a törvény a legkülönfélébb jogokat, élni azokkal mégsem tud, legvégső soron jogfosztottá válik, relatív szabadságban él csupán.

Minnél többször gondolok vissza Frau Ingruber beszédére annál mélyebben érint meg és világítja meg számomra azokat a veszedelmeket, amelyek nem csak Ausztriában, de egész Európában, így hazánkban is leselkednek a szabad és jóléti életet élő társadalmakra. Aki figyelemmel kíséri az utóbbi idők gazdasági eseményeit akár odahaza, akár Európában, az könnyen észreveheti, hogy a globális kapitalizmus óriási változásokon megy át. Az elmúlt évtizedekben a rendszert domináló észak-atlanti országok bár továbbra is elképesztő gazdasági erőt képviselnek, lendületük mégis megtorpanni látszik (elég csak a német ipar jelenlegi nehézkes helyzetére gondolni) és ezzel práhuzamossan az általuk ezidáig összeszerelő üzemként és olcsó munkaerő forrásként (ki)használt keleti államok éppen lendületszerzésben vannak. Ennek a trendnek az egyik meglovaglási kísérlete a jelenlegi magyar kormányzat “keleti nyitás” névre keresztelt politikája is, melynek a leginkább szembetűnő eleme az országban egyre inkább elbúrjánzó akkumlátor gyár építési láz. Másokkal elentétben én azonban kevésbé látom fényesnek ezt a jövőt. Aki látta a Netflix American Factory című dokumentumfilmjét, abban azt hiszem nem maradhat kétség annak tekintetében, hogy a globális kapitalizmus ijesztő mértékben szintet lépett. A 80-as évek angolszász neoliberalizmusa óta a minden áron profitot maximalizáló rendszer elképesztő fordulatszámon pörgött az azóta elmúlt 40 évben, emberi javak eddig sosem látott mértékét termelve meg. Ám úgy tűnik az inga elkezdett visszalengeni és az Egyesült Államok, amely sokáig a legnagyobb hatásfokon művelte a vállalati profit maximalizálását a dolgozó rétegek kárára, egy szép napon arra ébredt, hogy van egy térség, amelyik még nála is végletesebb állapotra juttatta, sőt államilag intézményesítette a gazdasági kizsákmányolás rendszerét. Miközben Bernie Sanders szenátor évek óta kongatja a vészharangot az Egyesült Államokban az amerikai dolgozók kilátástalan élethelyzetével és a 14 éve változatlan szövetségi minimálbérrel kapcsolatban a Netflix dokumentumfilmje hidegzuhanyként borítja a nyakunkba az igazságot: a keleti vadkapitalizmushoz képest az amerikai már egészen élhetőnek tűnik. Valami tényleg elszabadult ázsiában, aminek nem lett volna szabad létrejönnie (nézek itt most szúros szemmel, felelősöket keresve a mi társadalmainkra is) és ami éppen arra készül, hogy felülírjon minden korábbi játékszabályt. A befelé vasmarokkal kormányzott autokráciák, kifelé pedig bálna méretű profitorientált vállalt-konglomerátumként működő országok versenyképesség terén minden korábbi piaci szereplőn túltesznek. Éhségük korlátlan, “emberanyagnak” nincsenek híjján, az emberi szabadság-, és munkajog pedig még annyira sem érdekli őket, mint korábbi vetélytársaikat.

A fentebb leírtak fényében érthető, hogy miért beszélnek Amerikában és méginkább Európában egyre tőbben (köztük a magyar kormány is) arról, hogy Európa versenyképessége visszaesőben van és gazdaságilag alulteljesít akár az USA-val, akár Kínával vagy egyéb feltörekvő ázsiai országokkal szemben. Ám ameddig papíron jól hangzik a hazai és európai populista formációk részéről, a versenyképesség növelése és az, hogy a fentebb említett gazdasági hatalmakkal szemben Európa és köztük hazánk újra ringbe szálljon (többek között akár az ázsiai tőke beáramoltatásával), addig a háttérben meghúzódó valóság számomra ennél jóval fenyegetőbbnek tűnik. Mert ha csak egy pillanatra belegondolunk, hogyan is lehetne máshogy felvenni a versenyt egy a totális kizsákmányoláson alapuló új gazdasági modellel, ha nem ugyanannak a módszernek az eltanulásával és tovább tökéletesítésével? Hiszen ez az, az út, amelyen járva Ázsia most éppen Amerika gazdasági kielőzésén igyekszik. Az innováció és a tudás alapú gazdaság persze lehetne alternatíva, ám egyrészt én kétlem, hogy egy - a fentebb említett dokumentumfilm tanúsága szerint - ennyire csúcsra járatott kizsákmányoló gépezettel szemben ez elég lenne, másrészt ha így is volna, annyi bizonyos, hogy a K+F értéket nem az összeszerelő üzemekben termelik. Így hát marad a keserű valóság, versenybe szállni a vadkapitalizmus termelékenységével, csak még vadabb kapitalizmussal lehet. Ennek pedig egyetlen útja van, amely a munkavállalói jogok visszanyesésén és a lefelé tartó bérversenybe való becsatlakozáson át vezet az úgynevezett versenyképesség felé. Az erre utaló jeleket hazánkban többek között Schiffer András egykori LMP-s politikus és jogász igyekezett az elmúlt években meglehetősen színvonalas újságcikkek formájában dokumentálni. Bárki, bármit is gondoljon Schifferről, a sztrájkjogról és a munkaerő kölcsönzésről írt cikkei véleményem szerint megkerülhetetlen kordokumentumai annak, milyen következményekhez vezet, ha a globális kapitalizmussal a versenyt még magasabb fordulatszámra kapcsolt kizsákmányolással akarjuk felvenni.

Könnyedén legyinthente erre az egyszerű nyugat-európai polgár. Na és? Magyarországon mindig is gyengébb volt a munkajog. Sajnos igaza is lenne. Az induló témához visszatérve: hazánkban az emberek mindössze húsz százaléka rendelkezik kollektív szerződéssel, ezzel pedig az EU legalsó mezőnyében helyezkedünk el. Némi viszonyításként a GLB egyik cikke alapján: Ausztriában 98% a lefedettség, Svédországban 88%, Németországban 54%, nem meglepő viszont, hogy az USA-ban alacsonyabb, mindössze 12,1%. Így hát egy átlag német vagy osztrák könnyedén legyinthetne és mondhatná, mit érdekel ez minket, hiszen nálunk rendben van a dolgozók képviselete. Ám a múlt heti szakszervezeti ülés számomra talán legnagyobb tanulsága az, hogy nem szabad ebben a kényelmes állapotban elaladuni, mert a munkajog és a megélhetési körülmények szűkülése bizony nem csak Európa kevésbé tehetős államait érinti. Aki az osztrák választásokat figyelemmel követte, elkaphatott híreket arról, hogyan léptek be a kampányba az osztrák munkaügyi kamara megszűntetésével és a kötelező gazdasági kamarai tagság eltörlésével kapcsolatos programpontok, de akár a német vagy brüsszeli gazdatüntetések is jó precedensként szolgálhatnak arra, miként nehezedik el az európai jóléti államokban dolgozó emberek megélhetése és kerülnek veszélybe a korábban megszerzett jogaik. Aki követi a nyugat-európai médiákat, észreveheti, hogy a megélhetés, lakhatás és egészségügy problémái ott is rendszeres témái különböző konferenciáknak és demonstrációknak. Nem is csoda, hiszen a globális versenybe való belépéshez mindössze két út vezet és sajnos itt Európában is egyre több vezetés kacsintgat a kettő közül valamelyik felé. A közös mindkettőben az, hogy a szociális jóléti jogállamot le kell hozzá építeni, a kiüresedett demokráciára pedig vagy egy autoriter módon irányított állam (keleti modell), vagy pedig az államot irányító nagyvállalati érdekek (észak-atlatni modell) tenyerelnek rá és kormányozzák azt a számukra kedves irányba. Ám bármi is legyen az irány, egy biztos, az jól láthatóan nem az államban élők jólétének szem előtt tartásával kerül kijelölésre. Az európai demokráciák szociálisan szolidáris mivoltának meggyengülése pedig egy, az egyéni érdekek sérülésén túlmutató, sokkal fenyegetőbb veszélyt is magában hordoz. Ez pedig nem más, mint a demokrácia és a jogállam kiüresedésének veszélye. Visszautalva a fentebb idézett előadásra, a megfelelő körülmények nélkül a jogaikkal élni nem tudó polgárok országa akkor sem szabad igazán, ha maga a rendszer a demokrácia jogi definíciói szerint működik. Az egzisztenciális helyzetük miatt jogfosztott és képviselet nélküli emberek csupán kellékei a demokrácia színháznak, sorsukról nem maguk döntenek, az élethelyzetük alakulásába valójában nincs beleszólásuk, a képviselőiket a pillanatnyi, máról-holnapra túlélés reményében választják, felettük kontrollt gyakorolni képtelenek. Éppen emiatt XXI. századi európai emberre leselkedő veszélyek alatomosabbak mint XX. századi elődjeik, mert sokkal kevésbé direktek és észrevehetőek, hiszen a demokrácia kibelezett holttestének álcájába bújnak. Ennek a színjátéknak viszont beláthatatlan következményei vannak. Világszinten egyre magasabbra mérik azon demokratikus országokban élő polgároknak a számát, akik úgy gondolják az élethelyzetük javulását nem remélhetik egyetlen aktív politikai párttól sem. Félő, hogy ha ez így folytatódik, akkor a demokratikus eszmény szépen lassan kiüresedik és ha már senki nem hisz majd benne, ebek martalékává válik.
Problémákat azonosítani persze egyszerű, megoldást keresni annál bonyolultabb. Én személy szerint úgy gondolom, a múlt heti ülés számomra legnagyobb tanulsága az volt, hogy szolidárisnak kell lennünk egymással. Elsőként egyik dolgozónak a másikkal. Nem elégedhetek meg azzal, hogy az én szektoromban minden rendben, zajlik, a más területeken dolgozókra is tekinettel kell lennem. Ha ez sikerül és egy nemzeten belül létre tud jönni szolidaritás egymás iránt, akkor a következő lépés az volna, hogy nézzünk a határainkon túlra és vegyük észre azt, hogy mi itt Európában egymásra vagyunk utalva. Nem lesz addig közös európai jólét és egyenlőség, amíg nem kerül közel azonos szintre a létbiztonság minden országban. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdhetnénk arra fókuszálni, hogy a kizsákmányolásban való versenygés helyett önfenntartóvá és a saját jólétünk kovácsaivá válljunk. Másik utat nem látok az európai emberek előtt, abban pedig biztos vagyok, hogy a globális versenybe padlógázzal való (újra-)belépés végzetes lehet az európai életformánk számára, hiszen ez, ahogy a fentebbi példák is mutatják csak a megszerzett jogaink és jólétünk csorbulásának árán tűnik lehetségesnek. A ma ismert európai szociális jogállami lét komoly veszélyben van, ami pedig igazán ijesztő, hogy a probléma gyökerét úgy tűnik sokan nem értik, vagy nem akarják érteni és a kutyaharapást szőrivel igyekeznek orvosolni.

Az osztrák munkajogi rendszer

Ahogy ígértem ebben a fejezetben röviden bemutatom az osztrák munkajogi rendszert. Ahogy azt a lentebb mellékelt ábra is mutatja Ausztriában három pillére van a munkajogi képviseletnek. A szakszervezetek (Gewerkschaften) a különböző iparágak dolgozóinak érdekeit képviselik a politikai színtéren, demonstrációkat szerveznek, a kollektív szerződések tárgyalásait intézik, adott esetben a sztrájkokat koordinálják. Ezt kiegészítendő az üzemi tanácsok (BetriebsrätInnen) az adott üzemegységen, cégen belül képviselik az ott dolgozók érdekeit és koordinálják az esetleges megmozdulásokat a szakszervezettel karöltve. A harmadik pillér a munkaügyi kamara (Arbeiterkammer) pedig munkajogi kérdésekben ad támogatást, a cégek vagy az állammal szembeni peres ügyekben képviseli a dolgozókat.

Személyes élmények

Még nem sikerült teljesen megemésztenem a tegnapi napon látott 2019-es Joker című film várva-várt folytatását, de annyit biztosan elmondhatok, hogy van a filmnek egy számomra nagyon is aktuális aspektusa, aminek úgy éreztem mindenképp hangot kell adnom. Az öt évvel ezelőtti első epizód nagy kedvencem volt és bár kamasz korom óta nagy rajongója vagyok a Nolan féle Batman trilógiának és az abban vászonra vitt Joker értelmezésnek, ennek ellenére úgy gondolom, hogy Todd Pihllips 2019-es filmje valami sokkal többet hozott ki a képregényfilmes műfajból, mint amire valaha is számítottam volna. Az ügyesen a múlt Amerikájába helyezett (ám valójában a jelenünkben játszódó és arról kórképet festő) film ugyanis számomra nem volt más, mint egy széles tömegek számára befogadható köntösbe öltöztetett szociális segélykiáltás.
Értelmezésem szerint a film nem üzent mást, mint azt, hogy a jóléti társadalmak - amelyekben élünk - valahol nagyon rossz irányba fordultak és egy rettentő következményekkel fenyegető zsákutcában haladnak teljes sebességgel. A Joker című film elkeserítő képet festett a társdalmaink állapotáról, mindezt egy halmozottan hátrányos helyzetű ember szemüvegén keresztül, akit ez a társadalmi hanyatlás mindenkinél húsbavágóbban érint. Arthur Fleck egy az anyjával élő; magányos; középkorú férfi, aki mindemellett enyhe mentális betegségektől is szenved, nap mint nap kénytelen megtapasztalni a saját bőrén azt, hogy a nehéz helyzetbe került; a napi megélhetésért kűzdő emberek világa mennyire rossz irányba halad. Emberek széles tömegei egyre inkább elhidegülnek egymástól, távolságtartók és közönyösek lesznek, mindennapi túlélésük érdekében önzőkké és számítóakká válnak és hogy a saját nyomorukat feledtessék magukkal, a náluk sanyarúbb helyzetben tengődőkön élcelődnek. Mindeközben a szociális háló széthullóban van körülöttük, az állam már a jóléti társadalmakban is egyre kevsébé őrzője a benne élő emberek egészségének és boldogságának (kevésbé szerencsés társadalmakban pedig soha nem is volt az). Egyre kevesebb pénz jut a problémákkal kűzdők megsegítésére, vagy egyáltalán észrevételére. Mindeközben a gazdasági- politikai- és médiaelit, egyre gyorsabb ütemben gazdagszik, a szerencsétlen sorsú milliók tömegére pedig közönyös megvetéssel tekint. A legtöbb ami ettől az elittől kitellik, hogy a maga szórakozására ahol csak tud belerúg a kiszolgáltatottakba. A Joker című film ezt a kisiklott világot mutatta be tűéles precizitással, majd a film második felében eljátszott a gondolattal, hogy hová is fajulhat egy olyan szituáció, ahol egy embernek veszítenivalója már nincsen, viszont a tettei a média reflektrofényében rémísztő hullámokat vernek. Arthur Fleck tettetit bármiféle szimbolikus szándék nélkül, a saját kilátástalan életéből való kitörési kísérletként követte el. Az amit és ahogyan tette, viszont óriási tömegek lelki állapotával rezonált, ezzel a film végére egy forradalmi mozgalmat generálva. Fleck Jokere a lázadás szimbóluma lett.

Az öt évvel későbbi folytatás több szempotnból is szembement az elődjével, ezzel pedig széles tömegek nemtetszését váltotta ki. Elég csak a két film IMDB értékeléseire egy pillantást vetni (első rész - 8.4, második rész - 5.3). Nekem viszont van egy olyan érzésem, hogy ez volt a készítők jól kitervelt szándéka. A második epizód tudatosan lépett egy az elsőtől teljesen különböző útra, ugyanis amit a szociális rendszereink válságáról el lehetett mondani, azt az első film már megtette. Úgy is vehetjük, hogy az első epizód volt a diagnózis, a második pedig egy szélsőséges kezelési kísérletre adott kétségbeesett válaszreakció. A Joker: Kétszemélyes téboly ugyanis nem mással foglalkozik, mint a társadalmi igazságtalanságokra adott szélsőséges reakciók pusztító mivoltával és az egymás sorsában osztozó nyomorgó tömegek egymás iránti empátiájának hiányával. A történet szerint Arthur az arkhami elmegyógyintézet falai között tengeti nyomorúságos mindennapjait, miközben ügyvédje azon dolgozik, hogy felmenttesse őt az ügyészség által benyújtott - halálbüntetéssel fenyegető - vádak alól, mindezt azáltal, hogy Arthurt pszichiátriai úton bipolárisnak nyilvánítsák és ennek megfelelő kezelést kérjenek rá egy másik intézményben. A történet onnantól válik izgalmassá, hogy Arthur az intézetben összetalálkozik egy Lee nevű pácienssel. A lány fanatikus rajongója Arthurnak és az általa kirobbantott forradalmi lelkületnek. Így hát hamar egymásba szeretnek és a zene erejével létrehoznak maguknak egy saját világot, ahol zavartalanul együtt lehetnek. A lány szabadulása után Arthur híveivel közösen a nézőtérről követi végig Arthur bíróság előtti kűzdelmét, az események viszont nem várt fordulatot vesznek. Arthur kirúgja ügyvédjét és elkezdi saját magát képviselni. Egy darabig úgy tűnik enged a forradalmi lelkületnek amit a szerelme és a tettei által azóta is lázban tartott tömegek szítanak benne, ám a film kulcspontján végül megtörik és töredelmesen bevallja az igazat. Sohasem volt bipoláris és sohasem volt forradalmár. Nem akart senkit sem bántani, csupán a kilátástalan élethelyzete és a sok átélt fájdalom sarkallta szélsőséges cselekedetekre, amiket őszintén sajnál. Támogatói és szerelme ekkor elfordulnak tőle, s bár sikerül kereket oldania, hogy szerelmével újra együtt lehessen, a lány már semmilyen érzelmet nem táplál iránta, ugyanis csalódott benne, Arthur nem az a káoszvágyó forradalmár, akibe beleszeretett.

Philips filmjének a legfontosabb üzenete pedig éppen ebben rejlik, ahogy a rajongó tömegek lélektanát ábrázolja Lee és Arthur szerelmén keresztül. A lány, ahogy az Arthurt követő tömegek nagy része ugyanis nem Arthurbe, a hétköznapi problémáival küzdő, érzelmileg labilis magánemberbe szerettek bele. Ők egy forradalmárt láttak a bohóc maszk mögött, egy médiaszemélyiséget, valakit, aki végre “nem tűr tovább”, valakit, aki végre leszámol a pöffeszkedő; zsarnoki elittel és felégeti azt a romlott rendszert, amiben milliók sorsa a kilátástalan napi kűzdelem és nyomorgás. Ám a tömegek csak addig hordozták őt a pajzsukon, amíg az ő vérszomjukat táplálta. Abban a pillanatban, hogy Arthur hátrébb lépett, ismét embernek mutatkozott és csupán némi megértést kért a világtól, a tömegek elfordultak tőle. Immár nem csak az elit és az őt megérteni soha nem akaró ügyvédek és pszichiáterek közönyében részesült, de még azok is kivetették soraikból, akik közül érkezett. Rémisztő üzenet ez és égetően aktuális. A világban zajló aktuális folyamatokat figyelve, az ember könnyen észreveheti, a magukat forradalmárnak, az elit és a korrupt rendszer ellenségének kikiáltó erősen populista alakokat, akik egyre nagyobb és nagyobb támogatottságot szereznek a szociálisan padlóra került, az elitek által kizsákmányolt tömegektől. Ám még ha elit-ellenességük és az elnyomott rétegek felemelésére tett ígéreteik valósak is lennének, még akkor is rendkívül veszélyes az a játék, amit játszanak, hiszen hátrébb lépni már nem tudnak. A felhergelt tömegek ugyanis már úgy tűnik egyre kevésbé igazságot és rendet akarnak. Todd Philips filmje rávilágít, hogy a társadalmak már kezdenek túllépni azon a ponton, ahonnan még van visszaút, a tömeg csak addig tiszteli vezérét, amíg az ő szájuk íze szerint muzsikál és asszisztál nekik az értelmet vesztett életükből fakadó értelmetlen rombolási vágyukban. A forradalom felfalja a saját gyermekeit, Arthur Fleck pedig abban a pillanatban veszíti el mindenét, hogy megpróbál egyel hátrébb lépni és saját vallomásán keresztül felszólítani a forrongó tömegeket: bármi is történjék velünk, embernek kell maradnunk! S, ahogy Arthurt mérsékeltséget hirdető attitűdje miatt elhagyják a hívei és a szerelme, úgy fordulnak most el az első film rajongói a második epizódtól és fejezik ki csalódottságukat a folytatás kapcsán. A lázadás mindent felégető üzenete után, a többség nem tud megbékélni a mérséklődéssel, a kiéhezett emberek az események további eszkalálodására vágynak. Ez pedig több mint aggasztó.

Érdekességek

A film bár a hivatalos besorolás szerint drámaként van számon tartva, de zenés betétekkel intenzíven tűzdelt. A stílus és a látványvilág amit Philipsék a filmben teremtettek elképesztő hangulatú és kitűnően ábrázolja azt az álom-és érzelemvilágot, amit Arthur és Lee teremtenek maguknak. Ennek ellenére sokak részéről negatív kritikát kapott ez a meredek stílusbeli újítás és meg kell mondanom, hogy részben én is egyet értek bizonyos kritikákkal. Bár a musical betétek bravúrosan kivitelezettek és sokat hozzátesznek a hangulathoz, valamint segítenek betekinteni a szereplők lelkébe, viszont a film végére kissé túlhasználtnak tűnnek, sokszor megtörnek fontos drámai pillanatokat és a filmet is némileg elnyújtottá teszik. Így végeredményben úgy éreztem nem adtak hozzá annyit az élményhez, mint amennyit elvettek belőle. Ennek ellenére önmagukban is élvezhetőek.

Mélyről, valahonnan a koponyája legbelsőbb pontjáról, agyának rejtett zugaiból kisugárzó, alattomos, tompa nyomás kíséretében érkező magas, visító hang riasztotta fel Pétert fél éber önkívületéből. Úgy érezte, mintha a legmélyebb álmai közepette valaki megbillentette volna az ágyát és a városi uszoda kívülről feneketlennek látszó medencéjébe lökte volna gyanútlanul alvó testét. S pont úgy szakadt a nyakába a csupán pár pillanatra teljesen elfeledett realitás, mint a klórszagot árasztó, minden gondolatot elmosó, az összes szunnyadó receptort aktivizáló, könyörtelen, arctalan és személytelen jéghideg víztömeg.
A lét eme megnevezhetetlen, álom és éberség közti állapotából feleszmélve egy kósza másodpercig még fogalma sem volt róla, hol van és ki is ő. Bár szíve úgy vert, akár egy ötezres fordulaton pörgő benzinmotor, elméje még lázasan kereste az emberi test Ariadnéjának - a tudatnak - azt a nemrég leejtett fonalát, amely kivezeti őt a gondolat nélküliség végtelen labirintusának mélyéről. Reflexei ezalatt már lázas munkába kezdtek, hogy feltérképezzék a környezetét. Péter öreg Suzukijának kormánya mögött ült, kék farmerben, sportcipőben és sötét bomberdzsekiben. A kabát alatt egy fehér márkajelzés nélküli, rövidujjú pólót viselt. Ez volt a szokásos munkába járó öltözete. Az anyósülésen egy papírzacskó hevert, melyből egy éppen megkezdett szendvics lógott ki, mellette egy összecsukható igazolványtartó és néhány hivatalos papír, az egyiken csupa nagy, piros betűkkel német nyelven az állt PENDLER. A műszerfalba süllyesztett digitális óra vöröslő folyadékkristály pixelei negyed hatot rajzoltak ki az aprócska kijelzőre. Ennyi információ elég volt, hogy Péter agya ráeszméljen ki ő és hol van épp.
Huszonkét éves, másodéves joghallgató volt a főváros egyik legnevesebb egyetemén, aki anyagi okokból közel egy éve passziváltatta a tanulmányait és hazaköltözött szüleihez az egyik osztrák határ menti kis faluba, onnan járt át naponta a határon az egyik gyorsétterem láncba dolgozni, amolyan átmeneti megoldásként. Az óra állásából azonnal tudta, hogy hétfő van, hiszen csak aznap volt reggeli műszakos, a hét többi napján mindig délutáni, vagy leginkább éjjeli műszakba tették. Az idő koraisága pedig a fejéből némán felkúszó tompa fájdalom okáról is lerántotta a leplet. A munkájának köszönhető rendszertelen alvás és az aznapi korai kelés szerelemgyermeke volt ez az alattomos, szürke árnyként motoszkáló, testtelen és alaktalan kis féreg, amely rágószájszerv híján is képes volt berágni magát a szövetek és idegdúcok tengerén keresztül az agy legmélyebb pontjaira és oda befészkelni magát. Onnan aztán minden egyes újabb kialvatlan napon apró falatokat harapott ki, hogy egyre zsírosabb és undorítóbb bestiává nője ki magát, mindezt persze szépen lassan, éveken át, míg végül teljesen kiirthatatlanná válik.
Péter már jól ismerte ezt az alattomos kis férget, ám nem igazán volt ideje félni tőle, vagy épp törődni vele, hiszen sokkalta borzadályosabb szörnyetegek közepette élte életét, amelyekről sosem tudhatta mikor lopódznak elő a homályból, bűzős, rothadás szagú barlangjaik mélyéről, ahonnan csillapíthatatlan éhségük űzi ki őket, újra és újra, hogy pokoli kínok közt emésszék fel áldozataikat. Nem csoda hát, hogy Péter nem tulajdonított különösebb jelentőséget a fejfájásnak, ugyanis most hogy már térben és időben is elhelyezte magát, kezdte nyugtalanítani az őt felébresztő éles hang, ugyanis attól tartott, hogy talán az egyik rettentő szörnyetegtől származik.
Nem sokat kellett azonban gondolkodnia. Alig telhetett el egy másodperc azóta, hogy felocsúdott és végigmérte környezetét - hiába az agy temérdek információt képes feldolgozni egyetlen szemvillanás alatt - az éles, magas hang újra felsikoltott, akár csak valamiféle túlvilági harsona. Egyértelműen a háta mögül érkezett a zaj és bár gyomrát valamilyen ősi, vasmarkú görcsös rutin szorította apróra, kíváncsisága és természetes reflexe a visszapillantó tükörre irányította tekintetét. Amit ott látott, megnyugtatta. Egy fiatalos, kissé fáradt, ám élettel teli hölgyet látott, aprócska Fiatjának volánja mögött, aki határozottan, de finoman, mindenféle mélyebb indulat nélkül nyomta meg a dudát, közben kissé értetlen arcot vágva. Péter ekkor jött rá, hogy saját autójának belsején kívül fogalma sincs az őt körülvevő világról.
Megrémült. Arra gondolt, mi van, ha a monoton zúgás elaltatta őt, miközben szélsebesen száguld az autópályán és most éppen egy betonoszlop felé tart, ami pillanatokon belül apró porszemcsékre zúzza őt és az autóját, majd a maradványokat bekebelezi, mint valami modern kori Kraken, amely vitorláshajók és szerencsétlen tengerészek helyett gyanútlan autósokkal táplálkozik. Rémülten tekintett a kilométerórára, ott azonban az látta, hogy a mutató a nullán áll, a motor pedig alapjáraton pöfékel. Kissé megnyugodott, nagy levegőt vett, majd kifújta. Kinézett a félig párával borított szélvédőn és az oldalsó ablakokon, majd megkönnyebbülve nyugtázta magában, hogy egy végeláthatatlan dugó kellős közepén ül.
Autójával egy irányonként két-két sávos autóút külső sávjában állt, tőle jobbra a szalagkorlát azon túl pedig lankás, fakó-zöld dombok úsztak a hajnali köd rideg tengerében. Csupán két - három, autónyit látott minden irányba, de a ködön átszűrődő sárga fénycsóvák alapján mögötte két-háromszáz méter hosszan egészen a kanyarig állhatott a sor, vagy még annál is tovább. Előre felé hasonló látvány fogadta, vöröslő hátsó lámpák fénye rajzolta ki az előtte álló autók alakját a köddel elegyedő gomolygó kipufogófüstben. Az aprócska piros szempárok erdeje, pedig mint megannyi prédáját a szürkületből mereven fürkésző vérszopó denevér kanyargott egészen a végtelenségig. Balra tőle egy nem túl régi Opel személygépkocsi kormánya mögött egy unott ábrázatú, erősen őszülő, olcsó öltönyös alak pötyögött lomhán és kedvtelenül valamit az okostelefonján. A szembe sáv ellenben üresen burkolózott a ködbe, akár egy rég elhagyatott vidéki temető. A szokásos hajnali sorban állás a határon.
Péter megnyugodott, szívverése lassulni kezdett, emlékei visszatértek. Szokás szerint késve indult egy kicsit, a hajnali felkelést sohasem szerette. Így aztán nem sikerült elkerülnie a határon újabban összegyűlő végeláthatatlan sort, amely csak lassú lépésekben haladt a nemrég bevezetett határellenőrzési szabályok értelmében. Nagyjából fél órát döcöghetett a sorban, amikor az álmosságtól és a munkája iránt érzett közönyös egykedvűségtől űzve elkalandozott és tudatának tranzitzónájába tévedt. Nem volt ismeretlen számára ez a helyzet, a tél beállta és a legutóbbi munkahelyi megrovása óta - mert elfelejtette kivinni a szemetet a műszak végén - nehezen tudott aludni. Végigzongorázatlan gondolatok tömege nyüzsgött elméjében, melyeket folyamatos elfoglaltságai és zilált életmódja miatt mindig csak félretolt elméje egyik polcára, mondván egy nap majd végigfuttatja őket. Ám szabadidejében inkább a jelenlegi kilátástalan élethelyzetén és a munkahelyi problémáin rágódott. Lelkiismeretes ember volt, aki mindig mindent a tőle telhető legjobb módon igyekezett csinálni és nehezen viselte, amikor valaki azonnal belészúrta a kést, mihelyt egy tollpihényi rést is hagyott a páncélján. Aggasztotta továbbá, hogy a családja nehéz anyagi helyzete miatt, nem biztos, hogy egy évnyi munka után folytathatja tanulmányait. Ha pedig mindez nem lett volna elég, az elmúlt négy-öt évben a méltán retteget rémséges szörnyetegek is elszaporodtak a környéken és immár senki nem hagyhatta el úgy a házát, hogy biztonságban legyen ezektől a vérfagyasztó bestiáktól, akik irgalmat és emberséget nem ismerve rendeztek vérengzést amerre csak jártak. Így hát nem csoda, hogy életének ritka, üres pillanataiban megfeledkezve mindenről elengedte gondolatait és hagyta, hogy elméje a kósza semmibe zuhanjon.
Több alkalma azonban nem volt rá, újabb éles dudaszó hangzott fel és egy rövid hátrapillantás után a hölgy egyértelműen karjelzéséből ráébredt, hogy a nagy merengés közepette észre sem vette, hogy az előtte álló kocsik előbbre kúsztak, közel három járműnyi helyet hagyva ezzel előtte. Összekapta magát, egyesbe tette a váltót és előregurult egészen a következő kocsiig, a Fiat követte őt. Közben az őszes hajú öltönyös fickó előtt is szabaddá vált az út, így hát lassan ő is előre gurult, közben szakadatlan unalommal bújta a telefonját. Péter üresbe kapcsolt, majd óvatosan hátrapillantott, biccentett egyet a mögötte lévő hölgynek és jobb hüvelykujja felmutatásával jelezte, hogy immár visszatért az autósok világába. A hölgy viszont-biccentett és bár Péter talán csak képzelte, szája szélében mintha egy halvány mosoly jelent volna meg. Tekintete elmélázott a nőn. Ebből a távolságból nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy egy kissé fáradt lány, vagy egy középkorú nő ül a Fiatban, ám ez cseppet sem zavarta. Fiatalosnak, csínosnak találta őt, bár nem volt megragadóan szép, vagy igéző tekintetű, az egyszerűség bája mégis magával ragadta. Kopott, egyszínű munkásruhát viselt, ami imponált Péternek, habár legkevésbé a külseje volt, ami megragadta őt. Máskor, ha dudálást hallott, általában heves gesztusokkal káromkodó, eltorzult arcú férfiakat és nőket látott a tükörben, amit a reflexei tudat alatt össze is kötöttek már az autóduda jellegzetes hangjával. Ezek után meglepően üdítő élmény volt ennek a hölgynek az értetlen, ám de minden rossz szándékot nélkülöző arcával szembetalálkoznia. Érzelmileg régen érintette meg őt utoljára bármilyen ember jelenléte, mégis egy pillanatra úgy érezte, hogy szerelmes és hogy legszívesebben hátrarohanna megcsókolni őt, felkapná a karjai közé és hazáig rohanna vele a ködben. Úgy érezte lelki társra talált.
Hamar elhessegette azonban ezt az érzést és még egy jót nevetett is saját naivitásán. Arra gondolt, mi van, ha ő is olyan, mint az összes többi sofőr, csak épp nem hozza nyilvános gesztusokkal mások tudomására, hogy a poklok legmélyére kívánja őt. Sőt azt is lehetségesnek tartotta, hogy már mindenki ilyen és már senkibe sem szorult egy csepp emberség sem és gondolt még néhány olyan dologra, amiktől úgy rettegett, hogy még önmagának sem merte bevallani ezeket a feltételezéseit, amikre csak, úgy mert gondolni, hogy közben nem realizálta, hogy azokra gondol. Ismét a szörnyek jártak a fejében és túlságosan félt tőle, hogy ha rájuk gondol, talán megérzik és eljönnek érte. Vagy talán már itt is…
Újabb éles, az előzőnél jelentősen hosszabb dudálás hangzott föl, meglepetten hátranézett és látta, hogy a Fiatos hölgy a korábbinál is értetlenebb arccal és türelmetlenül félrehúzott szájjal elveszi a kezét a dudáról. Zavarban volt, azt hitte, megint elbambult, ekkor azonban észrevette, hogy az előtte álló autó is mozdulatlanul áll. Oldalra hajolt és elnézett mellette, ekkor látta meg, hogy a kettővel előtte álló autó sziluettje is mozdulatlan miközben azelőtt hosszú méterekig egyetlen piros lámpa sem világít. Ismét a lányra nézett, aki épp feszülten a karójára pillantott, majd ismét egy rövidet dudált.
Péter már azon gondolkozott, hogy ő is dudál egyet, hátha az elől álló jármű sofőrje nem hallja, de ekkor vészjósló nyikordulást halott, amit egy földöntúli zúgó csattanás követett. A résnyire leeresztett ablakon át beszivárgó levegő hirtelen hűvösebb lett, a szmog és köd kesernyés elegyébe pedig orrfacsaró bűz keveredett. A köd mintha hirtelen megfeketült és besűrűsödött volna, és a környező táj mindenütt ebbe az undorító fekete tejfölbe burkolózott. A messziről odavilágító vörös hátsólámpák fénye mintha kissé felerősödött volna és vulkánok mélyén izzó ősi kövek pulzálásához hasonló árnyalatot vett fel. A szinte lüktető lávafény a sötét ködbe egy rémisztő közel két méteres teremtmény egyre közeledő sziluettjét festette. Péter hiába nézte az alakot nem tudta megállapítani miféle nem evilági torzszülött közeleg feléje. Hol úgy látta, mintha a fekete alaknak hat vagy akár még több karja lenne, hol mintha csápok és két szárny növekednének ki a hátából, de leginkább az tűnt fel neki, hogy a sziluett folytonosan változik, nincs állandó formája. Lépései nehezek mégis határozottak és gyorsak voltak, a távolból pedig mintha évezredek óta halott emberek tompa halálsikolyait visszhangozták volna a közeli dombok és hegyek. Péter kezei remegtek, és érezte, ahogy a gerincén végigcsorog az izzadtság, rettegett tőle, hogy mi fog kilépni a ködből. Épp le akarta hunyni a szemét, hogy elmulassza amint ez a leírhatatlan borzalom elhalad mellette, ám ekkor…
…egy tagbaszakadt, kék famernadrágot és fekete bőrkabátot viselő kopasz férfi lépett ki a ködből. Tekintetéből és arcéleinek megfeszült állásából egyértelműen látszott, hogy teljesen elvakítja az idegesség és harag mérgező keveréke, amely olyan fátylat von az elme minden egyes gondolata elé, hogy még az illető szeme is megüvegesedik tőle, pupillája kitágul és akár csak a legsűrűbb dzsungel mélyén élő bengáli tigris, amely vérszagot érez, kizárólag a prédájára fókuszál és izmainak minden rezdülése az ösztönös gyilkolás precíz és módszeres előkészítését szolgálja. A férfi nem volt szálkás testfelépítésű, de látszott rajta, hogy gyakran edz és nincs híján fizikai erőnek. Pétert ez azonban egy cseppet sem érdekelte.
Tudta ugyanis, hogy ezek az ősi sötétségből előmászó, utálatos szörnyetegek embereket használnak gazdatestüknek. Látott már néhányszor ilyet és tudta, hogy a gazdatest külseje és fizikai felépítése szinte lényegtelen. Volt, hogy a bestia egy sovány, rosszsorsú szegény asszonyban vert tanyát, de látott már jómódú kisgyermeket, cowboy-csizmás feslett lányokat és széles körben elismert üzletembert, de még öregedő, konzervatív iskolaigazgatót is, akiben egy ilyen szörnyeteg lakozott. Viszont sosem látta még, milyenek is ezek a lények, sosem volt elég bátorsága hozzá, hogy kivárja, míg előmásznak, inkább mindig menekülőre fogta. Most azonban nem tudott hová futni.
A szeme sarkából figyelte, ahogy a férfi elhalad az ablaka mellett. Fülei zúgni és sípolni kezdtek így semmit sem hallott a férfi ordításából, a hangok számára érthetetlen zúgó masszává folytak össze, mintha csak valami ősi nyelven íródott átkot hallgatna, melyet sötétlő, bűzös tavak mélyén kántálnak az azokba belefojtott emberek oszló holttestei. A visszapillantó és hátsó tükrökön át figyelte a férfit, egészen addig, amíg kilépett azok látómezejéből, ekkor óvatosan hátrafordult. A nő időközben magára zárta a kocsi ajtaját és rémülten figyelte, ahogy a közelgő férfi az öklét rázza, és megállás nélkül ordibál. Ahogy a nő ablakához ért, egész közel hajolt hozzá és olyan állati erővel ordított, hogy az erek kis híján szétpattantak a homlokán. Jobb kezének öklével erősen rávágott a kis Fiat tetejére majd két kézzel rázni kezdte azt. Ezt pár pillanat múltán abbahagyta és kissé felegyenesedett. Péter érezte, hogy már csak másodpercek kérdése, hogy megkezdődjék az igazi borzalom. A levegő hirtelen megfagyott. Az idő mintha megállt volna körülöttük, minden mozdulatlanná dermedt, a Fiatban ülő nő és a kopasz férfi is. Eljött a pillanat, Péter megmarkolta a kilincset. Menekülni akart, mielőtt elkezdődik, de még ha lett is volna hová futnia, akkor sem tudott volna. Lábizmai görcsbe rándultak a remegéstől, majd hirtelen elernyedtek, képtelen volt mozgatni őket. Most már végig kellett néznie.
A kopasz férfi homlokán egy apró repedés jelent meg, amely függőleges irányban egyre hosszabbodni kezdett, egészen le a férfi álláig. Mintha a férfi teste csupán egy kabát volna, amelyet éppen szétcipzáraznak belülről. A cipzár továbbszaladt a férfi torka mentén, le egészen a gyomráig. A hosszú keskeny repedésből hirtelen három-négy csökevényes nyálkás kézfej nyúlt ki hosszúra nőtt körmökkel, amelyek szépen lassan szétnyitották a testet, akár csak valami vászonzsákot. Feketén pirosló vér buggyant ki a testből és ebből a kénes szagú rettenetes folyamból egy leírhatatlan torz figura mászott elő. Olyan volt, mintha több különböző szétroncsolt holttest és nem emberi lény valami furcsa szimbiózisa lett volna, melyet opálos zöld nyálka borított. Egy idejekorán halva született csecsemő csökevényes torzója képezte a test fő részét, melyből azzal összeolvadt más testek csonkjai lógtak ki. Egy több ezer éve halott nő mumifikálódott teste és egy polipszerű lény szétszaggatott maradványai meredeztek ki a lény jobb és bal oldalából, a hátából pedig az ősi legendák sárkánygyíkjaihoz hasonló teremtmény szárnyai törtek az ég felé. A csecsemő mellkasából hat rémisztően hosszú és sovány kar ágaskodott kifelé, melyek különböző lehetetlen szögekben álltak és az iménti csökevényes kézfejekben végződtek. A kisgyermek feje teljesen el volt torzulva, hosszúkás, tojásdad alakú volt és csak nyomokban hasonlított egy gyermek ábrázatára, sokkal inkább egy agg vénember összeaszalódott fejét formázta. Szájából hosszú éles fogak meredeztek, torkából pedig egy villás kígyónyelv ágaskodott. A lény félig kitolta magát a kopasz férfi szétnyitott torzójából majd az egyik félig leszakadt polipcsáppal az autó szélvédőjére csapott és belemarkolt a motorháztető peremébe. Ocsmány zöldes-fekete nyálka borította el a teljes szélvédőt. Ekkor a mumifikálódott asszony keze rémisztő csontropogás közepette kiszakadt a testből és megmarkolta a tetőre felhelyezett kerékpártartó rudat. A hat kar közül kettő szintén belekapaszkodott az autó egy-egy pontjába és a lény még egy kicsit előrébb húzta magát. A nő ablaka jégvirágos lett. Ekkor a lény kinyújtotta hosszúkás gyíkszerű nyakát, széttárta a száját, melyből egy ősidők előtti dögkút bűze áradt. Rövid öklendezés után a szörnyeteg egy felismerhetetlenné deformálódott félig megemésztett, halvány-fehér végtagot böfögött fel. Szemében ekkor vöröslő fény gyúlt, arcán pedig ördögi vigyor jelent meg. Három karjával átnyúlt a fagyott szélvédőn, mintha az ott sem lenne és megragadta a nő merev testét és kissé közelebb húzta. Utolsó szabad karjával pedig a nő mellkasa felé nyúlt, ocsmány csökött ujjaival egy aprócska üreget vájt annak szíve fölött, és mélyen beléhatolt, mintha keresne valamit. Az izmok megfeszültek vézna karjain és némileg erőlködve, ugyan de szép lassan egy csaknem átlátszó, fénylő-fehér, emberforma lényt húzott elő a nő mellüregéből.
Péter az ájulással küszködött, de a nő iránt érzett aggodalma még tartotta benne a lelket. Ahogy a bestia a fehér, lebegő alakot szép lassan kirángatta a testből, Péter rájött, hogy az szakasztott úgy néz ki, mint a nő, akinek a testéből előhúzták, csupán könnyed és légies, mint egy tollpihe. Bár nem volt vallásos és a nőalakú tüneménynek szárnyai sem voltak, mégis úgy gondolta valamiféle angyal lehet, és ha nem markolná olyan erősen az a fenevad, talán tovább is libbenne a szélben. A dög azonban nem eresztette, egyre erősebben húzta maga felé, a fehér lény pedig utolsó reményeként a szétnyitott mellüreg peremébe kapaszkodott minden erejével. A szörny, látván, hogy a fehér teremtés ellenáll, kinyújtotta undok nyakát és könyék tájékon elharapta annak hozzá közelebbi karját. A fénylény ekkor fájdalmas sikítás közepette visszarepült a nő mellkasán tátongó üregbe, az pedig rögtön be is zárult mögötte és úgy összeforrt, mintha soha fel sem nyitották volna. Az ocsmány dög elengedte a nő mozdulatlan testét, majd kaján vigyor kíséretében három-négy harapással belakmározta a leszakított végtagot. Gyomrából ekkor zúgó morajlás hangzott fel, amit még a környező dombok is visszhangoztak. Mintha odalent több ezer, civilizáció előtti barbár gyilkos fújta volna meg ősi élőlények csontjaiból faragott kürtjét, ezzel köszöntve az ég adományaként aláhulló eledelt, melynek oszló húsából hónapokig lakmározhatnak majd. A lény visszahúzta nyakát és rémisztő karjait, lassú mozdulatokkal visszamászott a szétnyitott férfi testébe, majd akár csak egy kabátot elkezdte visszacipzárazni azt. Végül akár a nő mellkasán, a férfi testén hosszanti irányban nyitott üregnek sem maradt semmi nyoma.
Péter ekkor nem bírta tovább, átfordult az anyósülés előtti térre és elhányta magát. Közel fél percig öklendezett, majd gyorsan megtörölte a száját és verejtékező homlokkal visszafordult. A kopasz férfi pont ekkor haladt el mellette nagy léptekkel és még egyszer utoljára visszapillantott a Fiat irányába mielőtt végleg eltűnt a ködben. Egy hangos ajtócsattanás jelezte, hogy visszamászott az autójába. A túlvilági hangok megszűntek, a köd kissé megritkult és ismét tejfehérré változott, az orrfacsaró bűzt pedig újfent a szmogos levegő keserűsége váltotta fel. Péter hátrafordult és a nőre pillantott, nem hitt a szemének. A nő mintha tíz évet öregedett volna, sápadt volt és meggyötört. Az arca vöröslött, mint egy rák páncélja, a mellkasa szaporán járt fel-alá, a szeméből jól kivehetően folyt a könny, ami arcára két hosszú fekete festékcsíkot rajzolt. A kormánynak döntötte a fejét és zokogott. Péter úgy érezte oda kellene mennie megvigasztalni, de képtelen volt megmozdulni. Remegett, csaknem sokkos állapotban volt. Oldalra nézett. A szomszédos kocsiban ülő ősz hajú férfi rezzenéstelenül bámulta a telefonját, mintha semmit sem vett volna észre abból a borzalomból, ami az imént lezajlott. Péter lehunyta a szemeit és lassú, mély légzésbe kezdett. Talán két-három percig folytatta ezt, már egészen megnyugodott, mikor újabb dudaszó hasított át a levegőn. Rémülten pillantott a tükörbe és látta, hogy a Fiat mögötti járművek türelmetlenül villogtatnak. Páni félelem fogta el, hogy újra felbőszítik a fenevadat. Úgy érezte még egy ilyen támadást nem tudna végignézni, ám amikor előre nézett, látta, hogy már nem áll előtte egy autó sem. A sor, s vele együtt a kopasz férfi tovább haladt, az út szabaddá vált. Még egy nagy levegőt vett, egyesbe tette a váltót és útnak indult. Közben még egyszer hátra nézett a tükörben, a nő saját pulóverének szárába törölte a könnyeit, megrázta magát majd ő is elindult. Látszólag túllépett a történteken. Bár valószínűleg fogalma sem volt, mi is történt vele az elmúlt percekben.
További fél órás sorban állás után Péter végre átjutott a határon. Rutinból vezetett egészen a munkahelyéig. Bár pulzusa addigra normalizálódott, ő mégis egész nap úgy érezte, hogy egy mázsás, hideg kő ül a szíve helyén. Aznap reflexből csinált minden, képtelen volt tisztán gondolkozni, egész végig a hajnalban látott szörnyűségeken járt az agya. Elemi félelem kerítette hatalmába, amely testének legrejtettebb zugaiból tört elő újra és újra. Két-három percenként lopva nézett körül, bármit is csinált éppen és azt figyelte, mely irányokból törhet rá, egy, talán még a reggelinél is borzalmasabb szörnyszülött, hogy az ő mellkasába is vérző üreget vájjon és kitépje onnan az ő fényes, fehér képmását. Egyfolytában menekülő utakat keresett. Az utóbbi idők viszontagságai okán tartott magánál egy tömény szesszel töltött lapos üveget. A nap folyamán többször is kortyolt belőle, amitől a nap végére kissé megnyugodott. Ledolgozta a kirendelt műszakot, majd hazaindult.
Útközben próbálta elterelni a gondolatait. A tanulmányain morfondírozott. Lelkiismeretes ember lévén imádta a jogi előadásokat. A jogot a modern társadalom legnagyszerűbb vívmányának tartotta, szinte emberfeletti erőként tekintett rá. Mélységesen hitt az ember elidegeníthetetlen, alapvető egyéni és közösségi jogaiban és az azokat védő törvényekben. Úgy hitte, hogy a jog megvédi a tisztességes, becsületes embereket, és kellő mértékben szankcionálja azokat, akik mások jogait páros lábbal tiporják. Ez mindig megnyugvással töltötte el őt. Ráébredt, hogy meg sem ette a reggelijét és fél kezével az épp csak megkezdett szendvics irányába nyúlt, mikor észrevette a kora reggeli hányástócsát a kocsi padlóján.
Elborzadt, megnyugtató eszmefuttatásai közé ismét a reggeli iszonyat rémképei furakodtak. Most először kezdett el logikus összefüggésekben gondolkodni a látottakon. Különböző forrásokból úgy tudta, hogy ezek a bestiák úgy költöznek bele egy emberbe, hogy miután rést ütöttek annak testén, ocsmány hernyószerű embrióikat beléöklendezik. A pokoli magzat pedig tanyát ver ott bent és felzabál mindent, amit csak tud és végül oly nagyra hízik, és oly sokat zabál, hogy teljesen átveszi az irányítást a gazdatest felett. Ott bent szunnyad, és már csak arra használja a hatalmába kerített élettelen torzót, hogy csillapíthatatlan éhségének eleget téve ártatlanokra vadásszon, esetleg buja vágyait kielégítve, kibelezett gazdájának testét szexuális segédeszközként felhasználva másokba is szétszórja undorító férgeit és a még csak épphogy megfogant friss magzatokat is megfertőzze apró, gusztustalan lárváival, melyek aztán az ifjú gyermekkel együtt növekednek majd és egész kisgyermek korától fogva emésztik őt. Ismét elborzadt. Halálra rémítette a gondolat, hogy ezek a szörnyetegek korlátlanul és láthatatlanul szaporodnak. Sehol sem érezte magát biztonságban. Már eddig is gyanakvóan tekintett minden emberre, de el sem tudta képzelni mit fog tenni ezután. Szeme sarkából figyelnie kell majd mindenkit és készen kell állnia arra, hogy a gusztustalan dög bárkiből előmászhat. Ezek nincsenek tekintettel korra, nemre, vagy származásra, bárkibe belefészkelnek, akiben az aprócska fénylény nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon nekik, akármi is legyen az. Gyengének érezte magát. A gazdatestekkel még csak fel tudná venni a harcot, hisz fiatal és van benne annyi erő, hogy közülük sokat legyűrjön. De ami bennük lakozik… Az ellen még csak esélye sincsen. Egyetlen mentsváraként már csak a hőn tisztelt törvényekre tudott gondolni. De ugyan mit is tehetne a jog? Még ha volna is halálbüntetés, nem ítéltethet csak úgy halálra mindenkit, főleg hogy nem tudni, nem-e szunnyad mégis egy aprócska emberi szellem még a szörnyek hatalmába kerített testben. A börtön meg… Azzal ugyan semmire nem megy. Hiába záratna börtönbe minden ocsmány dögöt, azok odabent csak szaporodnának rabtársaik között és szabadulásuk napját követően ismét gyilkolnának és csak tovább terjesztenék a földön undorító magvaikat. Nem is beszélve az ifjú gyermekekről, akikben már ott növekszik a fenevad, csupán senki sem tud róla. Azok ellen végképp semmi fegyvere nincsen, felnőnek és továbbadják majd gyilkos lárváikat és egy napon talán az emberi faj teljesen kipusztul majd, a helyét pedig ezek a leírhatatlan és megnevezhetetlen, történelem előtti szörnyetegek veszik át. Péter úgy érezte, hogy a világa szertefoszlik, ugyan mit ér bármilyen jog, törvény, vagy egyéb emberi alkotmány, ha szörnyekkel kell szembeszállni?
Újabb fülsiketítő éles dudaszó rázta fel. Megint elmélázott a hazafelé kanyargó hosszú dugóban. Összerezzenve pillantott a háta mögé, félt attól, hogy vajon ki ül a mögötte várakozó kocsi kormányánál…

Források

Az illusztrációként szolgáló képet a NightCafe Studio MI alapú képgenerátor szolgáltatásával készítettem. Az oldalon publikált felhasználási feltételek alapján az adott műalkotáshoz fűződő összes szellemi tulajdonjoggal rendelkezem és jogosult vagyok felhasználni azt személyes vagy kereskedelmi célokra.