Elmélkedés a rendszervál(oz)ások természetéről Szabó István filmes életműve alapján.

Ifjúkorom óta szerelmese vagyok Szabó István filmjeinek. Gimnazistaként kialakult filmrajongásom egyik leginkább tetten érhető következménye az volt, hogy rendszeres vasárnapi programmá tettem családomban egy-egy Szabó-film megtekintését. Ezek szinte kivétel nélkül akkora hatást tettek rám, hogy emléküktől szabadulni azóta sem tudok, s akárhányszor látom őket, mindig újra és újra megszólítják a bennem szunnyadó, műszaki pályára lépett (tévedt?) történészt.

Mindegy, hogy a korai, önéletrajzi ihletésű, új hullámos szkeccsekre (Apa; Álmodozások kora; Szerelmesfilm), a világhírt hozó második „nagy” trilógiára (Mephisto; Redl ezredes; Hanussen), vagy az ezredforduló környékén készült nagy költségvetésű nemzetközi koprodukciókra (A napfény íze; Szembesítés) gondolok, Szabó filmjei számomra mindig egyet jelentettek a vásznon megelevenedő történelemmel. Na de nem ám abban a grandiózus, ám sokszor felszínes hollywoodi tablófilmes értelemben, amelyen jómagam is felnőttem a 2000-es években. Szabó filmjeinek fókuszát sohasem a lélegzetelállítóan izgalmassá és látványossá fokozott események, hanem az egyének, a kis egzisztenciák sorsának alakulása adta. Fájóan hiányzó látásmód ez a mai fősodratú filmek világában és egyben egy olyan filmes nyelvezet, amihez egyre kevésbé van kulcsunk, ahogy lassan elfelejtjük, hogyan kell néhány órát, egy nyugodt délutánt rászánni arra, hogy elmerüljünk egy film világában és a szereplők lelkében. Szabó ugyanis elképesztő finomsággal tudott belelátni a XX. századot ebben a régióban megélő emberek magánéletének legintimebb pillanataiba, és kivételes arányérzékkel volt képes megmutatni azt, hogyan furakszik be a történelem és az azt alakító politika a hétköznapi emberek életébe. Mindegy, merre jár a kamera, akár egy jómódú gyáros család hatalmas étkezőjében a Monarchia idején, vagy egy „szerelmes pár” külvárosi lakásán Budapest ostroma alatt, esetleg egy náci bűnösöket felkutató amerikai tiszt irodájában a rommá bombázott Berlinben, folyton olyan érzésünk támad, hogy a Koltai Lajos által megfestett félhomályos szobabelsők sarkában ott áll egy üres szék. Benne egy láthatatlan szellem, a történelem kegyetlen démona gubbaszt. Árgus szemekkel fürkészi az egyszerű emberek életét, befurakszik a mindennapjaikba, követi őket még a hálószobájukba is, s csak a megfelelő pillanatra vár, hogy hőseinket – kik talán éppen kezdik remélni, hogy jobbra fordul az életük – hirtelen jött forgószél módjára elragadja.

Szabó István Közép-Európája egy olyan világ, ahol az emberi lét legnagyobb tragédiája az, hogy nem tudja magát függetleníteni a történelem és a politika viharaitól. Aki oldalt választ, egy darabig talán biztos helyen érezheti magát, ám pont mire otthonosan érezné magát az éppen berendezkedő rendszerben, már jön is az aktuális ellenrendszer, s aki addig a csúcson volt, most bujdosni, vagy – ha van annyi szerencséje, és/vagy gátlástalansága – önmagát átmenteni kényszerül. De ugyanígy jár az is, aki próbál távolságot tartani az aktuális hatalomtól. Mindegy ugyanis, hogy milyen eszmerendszer rendezkedik be éppen, a kívülállást egyik sem tűri, sőt sokszor még az ellenállásnál is jobban bünteti. Így az egyszerű ember nem tehet mást: a túlélése érdekében aprócska alkukat köt, erkölcseiből mindig visszább és visszább vesz. Egészen addig alkalmazkodik, míg személyiségéből, elveiből semmi sem marad, csak egy, a túlélésre berendezkedett, elszemélytelenedett egyén. „Életünk nem más, mint a vízen úszó csónak bizonytalansága” – hangzik el A napfény íze című filmben.

Számomra Szabó életművének legfontosabb tanulsága, hogy a közép-európai történelem nem más, mint rendszervált(oz)ások végeláthatatlan egymásutánja. Az időtartamok persze változnak: százharminchárom nap, nyolc év, tizenhat év, huszonöt év, negyven év, néha pár évnyi zavaros átmenet. A recept viszont mindig ugyanaz. Az új rendszer mindent megtesz a kizárólagos hatalom megszilárdításának érdekében. Fokozatosan leuralja és átveszi az intézményeket, a gazdaságot, a kultúrát, a médiát és a közbeszédet. Miközben igyekszik mindent felzabálni, amit lehet, szemet vet a hétköznapi emberek életére, gondolataira, álmaira, legtitkosabb vágyaira is. Hosszú éveken át apró cseppekben, patikamérlegen kimért dózisokban mérgezi az emberek lelkét, saját ideológiáját kezdetben halkan, majd egyre hangosabban súgja a fülükbe, míg végül gondolataik helyére a sajátjait ülteti. A maga igazát megrendíthetetlenül és gátlásokat nem ismerve hirdeti, elődeit és ellenfeleit pedig oly izzó módon gyűlöli, hogy ezzel nem hagy más lehetőséget – saját magát illetően – utódainak sem. Az ilyen rendszerek természetéből fakad, hogy bár vannak kevesek, akik pillanatnyi – de annál nagyobb – győztesei lehetnek a tombolásának, hosszú távon a többség mindig rajta veszt.

Szabó életművének apró filmes mozaikjaiból összeálló kép bizonysága szerint a közép-európai ember életének tragédiája, hogy itt a történelem sohasem képes visszatérni nyugodt medrébe, s így nem tud elindulni egy hosszú, évtizedeken átívelő lecsengési folyamat. Ennek hiányában sosem áll be nyugalmi helyzetébe a plurális demokrácia, más régiókkal ellentétben nem alakul ki a konszolidálódott eszmék és pártok békés váltógazdasága, ezek hiányában pedig nincs remény széles körű társadalmi jólétre és békére sem. Szabó István objektívjén keresztül nézve számomra a rendszervált(oz)ások legnagyobb tanulsága, hogy ha nem kényszerítjük vissza a történelmet és az azt alakító politikát egy nyugodt mederbe, ha a győztes nemcsak igazságot szolgáltat, de éveken át gúnyos tort ül a vesztesen, ha mi, egyszerű emberek nem tudunk magunkkal megbékélni és mások más gondolkodását elfogadni – annak teret adni –, akkor a rendszervált(oz)ások mulandók, a béke és nyugalom látszólagos jelenségek, a jobb és boldogabb élet csak röpke ábrándok maradnak.

Források

Az írásomhoz az inspirációt Balázsy István “A napfény íze (1999)” című Szabó István film kapcsán a Régen minden jobb volt oldalán megjelent írása szolgáltatta.

Képek:

Találkozásom Szabó Istvánnal 2020-ban a “Zárójelentés” című film vetítésén a Kultik Sopron - Elit moziban.
A nagyon aktuális “Szembesítés (2001)” című film posztere.