Gondolatok a szociálisan kivéreztetett társadalom romboláséhségéről a Joker: Kétszemélyes téboly című film kapcsán.
Személyes élmények
Még nem sikerült teljesen megemésztenem a tegnapi napon látott 2019-es Joker című film várva-várt folytatását, de annyit biztosan elmondhatok, hogy van a filmnek egy számomra nagyon is aktuális aspektusa, aminek úgy éreztem mindenképp hangot kell adnom. Az öt évvel ezelőtti első epizód nagy kedvencem volt és bár kamasz korom óta nagy rajongója vagyok a Nolan féle Batman trilógiának és az abban vászonra vitt Joker értelmezésnek, ennek ellenére úgy gondolom, hogy Todd Pihllips 2019-es filmje valami sokkal többet hozott ki a képregényfilmes műfajból, mint amire valaha is számítottam volna. Az ügyesen a múlt Amerikájába helyezett (ám valójában a jelenünkben játszódó és arról kórképet festő) film ugyanis számomra nem volt más, mint egy széles tömegek számára befogadható köntösbe öltöztetett szociális segélykiáltás.
Értelmezésem szerint a film nem üzent mást, mint azt, hogy a jóléti társadalmak - amelyekben élünk - valahol nagyon rossz irányba fordultak és egy rettentő következményekkel fenyegető zsákutcában haladnak teljes sebességgel. A Joker című film elkeserítő képet festett a társdalmaink állapotáról, mindezt egy halmozottan hátrányos helyzetű ember szemüvegén keresztül, akit ez a társadalmi hanyatlás mindenkinél húsbavágóbban érint. Arthur Fleck egy az anyjával élő; magányos; középkorú férfi, aki mindemellett enyhe mentális betegségektől is szenved, nap mint nap kénytelen megtapasztalni a saját bőrén azt, hogy a nehéz helyzetbe került; a napi megélhetésért kűzdő emberek világa mennyire rossz irányba halad. Emberek széles tömegei egyre inkább elhidegülnek egymástól, távolságtartók és közönyösek lesznek, mindennapi túlélésük érdekében önzőkké és számítóakká válnak és hogy a saját nyomorukat feledtessék magukkal, a náluk sanyarúbb helyzetben tengődőkön élcelődnek. Mindeközben a szociális háló széthullóban van körülöttük, az állam már a jóléti társadalmakban is egyre kevsébé őrzője a benne élő emberek egészségének és boldogságának (kevésbé szerencsés társadalmakban pedig soha nem is volt az). Egyre kevesebb pénz jut a problémákkal kűzdők megsegítésére, vagy egyáltalán észrevételére. Mindeközben a gazdasági- politikai- és médiaelit, egyre gyorsabb ütemben gazdagszik, a szerencsétlen sorsú milliók tömegére pedig közönyös megvetéssel tekint. A legtöbb ami ettől az elittől kitellik, hogy a maga szórakozására ahol csak tud belerúg a kiszolgáltatottakba. A Joker című film ezt a kisiklott világot mutatta be tűéles precizitással, majd a film második felében eljátszott a gondolattal, hogy hová is fajulhat egy olyan szituáció, ahol egy embernek veszítenivalója már nincsen, viszont a tettei a média reflektrofényében rémísztő hullámokat vernek. Arthur Fleck tettetit bármiféle szimbolikus szándék nélkül, a saját kilátástalan életéből való kitörési kísérletként követte el. Az amit és ahogyan tette, viszont óriási tömegek lelki állapotával rezonált, ezzel a film végére egy forradalmi mozgalmat generálva. Fleck Jokere a lázadás szimbóluma lett.
Az öt évvel későbbi folytatás több szempotnból is szembement az elődjével, ezzel pedig széles tömegek nemtetszését váltotta ki. Elég csak a két film IMDB értékeléseire egy pillantást vetni (első rész - 8.4, második rész - 5.3). Nekem viszont van egy olyan érzésem, hogy ez volt a készítők jól kitervelt szándéka. A második epizód tudatosan lépett egy az elsőtől teljesen különböző útra, ugyanis amit a szociális rendszereink válságáról el lehetett mondani, azt az első film már megtette. Úgy is vehetjük, hogy az első epizód volt a diagnózis, a második pedig egy szélsőséges kezelési kísérletre adott kétségbeesett válaszreakció. A Joker: Kétszemélyes téboly ugyanis nem mással foglalkozik, mint a társadalmi igazságtalanságokra adott szélsőséges reakciók pusztító mivoltával és az egymás sorsában osztozó nyomorgó tömegek egymás iránti empátiájának hiányával. A történet szerint Arthur az arkhami elmegyógyintézet falai között tengeti nyomorúságos mindennapjait, miközben ügyvédje azon dolgozik, hogy felmenttesse őt az ügyészség által benyújtott - halálbüntetéssel fenyegető - vádak alól, mindezt azáltal, hogy Arthurt pszichiátriai úton bipolárisnak nyilvánítsák és ennek megfelelő kezelést kérjenek rá egy másik intézményben. A történet onnantól válik izgalmassá, hogy Arthur az intézetben összetalálkozik egy Lee nevű pácienssel. A lány fanatikus rajongója Arthurnak és az általa kirobbantott forradalmi lelkületnek. Így hát hamar egymásba szeretnek és a zene erejével létrehoznak maguknak egy saját világot, ahol zavartalanul együtt lehetnek. A lány szabadulása után Arthur híveivel közösen a nézőtérről követi végig Arthur bíróság előtti kűzdelmét, az események viszont nem várt fordulatot vesznek. Arthur kirúgja ügyvédjét és elkezdi saját magát képviselni. Egy darabig úgy tűnik enged a forradalmi lelkületnek amit a szerelme és a tettei által azóta is lázban tartott tömegek szítanak benne, ám a film kulcspontján végül megtörik és töredelmesen bevallja az igazat. Sohasem volt bipoláris és sohasem volt forradalmár. Nem akart senkit sem bántani, csupán a kilátástalan élethelyzete és a sok átélt fájdalom sarkallta szélsőséges cselekedetekre, amiket őszintén sajnál. Támogatói és szerelme ekkor elfordulnak tőle, s bár sikerül kereket oldania, hogy szerelmével újra együtt lehessen, a lány már semmilyen érzelmet nem táplál iránta, ugyanis csalódott benne, Arthur nem az a káoszvágyó forradalmár, akibe beleszeretett.
Philips filmjének a legfontosabb üzenete pedig éppen ebben rejlik, ahogy a rajongó tömegek lélektanát ábrázolja Lee és Arthur szerelmén keresztül. A lány, ahogy az Arthurt követő tömegek nagy része ugyanis nem Arthurbe, a hétköznapi problémáival küzdő, érzelmileg labilis magánemberbe szerettek bele. Ők egy forradalmárt láttak a bohóc maszk mögött, egy médiaszemélyiséget, valakit, aki végre “nem tűr tovább”, valakit, aki végre leszámol a pöffeszkedő; zsarnoki elittel és felégeti azt a romlott rendszert, amiben milliók sorsa a kilátástalan napi kűzdelem és nyomorgás. Ám a tömegek csak addig hordozták őt a pajzsukon, amíg az ő vérszomjukat táplálta. Abban a pillanatban, hogy Arthur hátrébb lépett, ismét embernek mutatkozott és csupán némi megértést kért a világtól, a tömegek elfordultak tőle. Immár nem csak az elit és az őt megérteni soha nem akaró ügyvédek és pszichiáterek közönyében részesült, de még azok is kivetették soraikból, akik közül érkezett. Rémisztő üzenet ez és égetően aktuális. A világban zajló aktuális folyamatokat figyelve, az ember könnyen észreveheti, a magukat forradalmárnak, az elit és a korrupt rendszer ellenségének kikiáltó erősen populista alakokat, akik egyre nagyobb és nagyobb támogatottságot szereznek a szociálisan padlóra került, az elitek által kizsákmányolt tömegektől. Ám még ha elit-ellenességük és az elnyomott rétegek felemelésére tett ígéreteik valósak is lennének, még akkor is rendkívül veszélyes az a játék, amit játszanak, hiszen hátrébb lépni már nem tudnak. A felhergelt tömegek ugyanis már úgy tűnik egyre kevésbé igazságot és rendet akarnak. Todd Philips filmje rávilágít, hogy a társadalmak már kezdenek túllépni azon a ponton, ahonnan még van visszaút, a tömeg csak addig tiszteli vezérét, amíg az ő szájuk íze szerint muzsikál és asszisztál nekik az értelmet vesztett életükből fakadó értelmetlen rombolási vágyukban. A forradalom felfalja a saját gyermekeit, Arthur Fleck pedig abban a pillanatban veszíti el mindenét, hogy megpróbál egyel hátrébb lépni és saját vallomásán keresztül felszólítani a forrongó tömegeket: bármi is történjék velünk, embernek kell maradnunk! S, ahogy Arthurt mérsékeltséget hirdető attitűdje miatt elhagyják a hívei és a szerelme, úgy fordulnak most el az első film rajongói a második epizódtól és fejezik ki csalódottságukat a folytatás kapcsán. A lázadás mindent felégető üzenete után, a többség nem tud megbékélni a mérséklődéssel, a kiéhezett emberek az események további eszkalálodására vágynak. Ez pedig több mint aggasztó.
Érdekességek
A film bár a hivatalos besorolás szerint drámaként van számon tartva, de zenés betétekkel intenzíven tűzdelt. A stílus és a látványvilág amit Philipsék a filmben teremtettek elképesztő hangulatú és kitűnően ábrázolja azt az álom-és érzelemvilágot, amit Arthur és Lee teremtenek maguknak. Ennek ellenére sokak részéről negatív kritikát kapott ez a meredek stílusbeli újítás és meg kell mondanom, hogy részben én is egyet értek bizonyos kritikákkal. Bár a musical betétek bravúrosan kivitelezettek és sokat hozzátesznek a hangulathoz, valamint segítenek betekinteni a szereplők lelkébe, viszont a film végére kissé túlhasználtnak tűnnek, sokszor megtörnek fontos drámai pillanatokat és a filmet is némileg elnyújtottá teszik. Így végeredményben úgy éreztem nem adtak hozzá annyit az élményhez, mint amennyit elvettek belőle. Ennek ellenére önmagukban is élvezhetőek.